Miért gyűlöl minket Európa? – 1. rész



Mert, hogy gyűlöl, a felől nem lehetnek kétségeink. A középkori nyugati krónikák magyar-jellemzései, az egész történelmünket végigkísérő hazánkkal kapcsolatos német és Habsburg törekvések, Trianon, a II. világháború előtti-alatti-utáni nyugati elutasítottságunk, újabban pedig az Európai Unió vezetőinek minden Magyarországgal kapcsolatos megnyilvánulása ékesen árulkodik a Nyugat magyar nemzet iránt táplált évezredes, megmagyarázhatatlannak tűnő, sima ellenszenvnél sokkal súlyosabb érzésének.

trianon

Mi lehet ennek az oka? Egyszerűen arról lenne szó, hogy mi nem tartozunk bele az Európát szinte teljes egészében benépesítő indoeurópai népek nagy családjába és ezért idegennek, nem közülük valónak tekintenek minket? Minden bizonnyal ez a tényállás komoly súllyal esik a latba. Viszont Európában szintén nem indoeurópaiként jelen van még a baszk, az észt és a finn nép is (hogy csak a nagyobb létszámúakat említsük). A jobb sorsra érdemes baszk nemzetet -speciális helyzete miatt- most nem tekintve, megállapíthatjuk, hogy a velünk hivatalosan nyelvrokonságban álló finneket és észteket Európa tökéletesen maga közé valónak tekinti, fenntartások nélkül elfogadja és velük szemben sem történelmi, sem politikai, sem kulturális sem bármilyen más indíttatású ellenérzéseket nem táplál. Ebből kiindulva kijelenthetjük, hogy a magyarok irányában tapasztalható negatív európai hozzáállásnál nem elsősorban az indoeurópai nyelvcsaládtól különböző nyelvi és etnikai hovatartozásunk a döntő indíték.

Akkor talán történelmi szereplésünkben keresendők a fő okok. Az úgynevezett Kalandozások korában harcosaink bő fél évszázadon keresztül alázták az európai haderőket. Ám e korszak lezárulta után a magyar vezetés erőteljesen igyekezett országunkat Európába beilleszteni. Ez a törekvés pedig igen sikeresnek bizonyult (talán túlságosan is). Szent Istvántól Mohácsig Magyarország szilárd, az egész kontinensen elfogadott európai keresztény hatalom volt. A térség legerősebb államaként komoly befolyással bírt az európai nagypolitikára is. Magyarország keleti és déli határa egyben a nyugati kultúra keleti és déli határát is jelentették, így méltán ismerte el az egész Nyugat, hogy hazánk Európa és a kereszténység védőpajzsa.
A török időkben, majd a Habsburg-uralom alatt vagy akár ’56-ban a magyar nemzet önvédelmi harca a kereszténység, önrendelkezés, vallásszabadság, polgári jogok stb. védelmében vívott küzdelem is volt. Mind-mind olyan célok, amelyek mindmáig arany betűkkel vannak Európa zászlajára tűzve (kivéve sajnos az utóbbi időben a kereszténységet). Mindezek ellenére nemzetünket Trianonban gyakorlatilag „keresztre feszítették”. Ebben a példátlan mértékű országcsonkításban nehéz nem felfedezni a szélsőséges magyargyűlöletet. Tehát a velünk kapcsolatos érzelmeket történelmi szereplésünk sem alakíthatta ki, mert akkor ellenkezőjére kellett volna formálódniuk.

Rasszbéli, antropológiai különbségek által generált ellenszenvről sem beszélhetünk, mivel ilyenek nincsenek. Vallási téren ugyanez a helyzet. Talán elütő kultúránk taszítja őket? Tény, hogy a magyarság ezerszáz év alatt is meg tudta őrizni sajátos, mélyen a Keletben gyökerező szellemi kulturális örökségét, ám közben európaivá is formálódott azáltal, hogy képes volt adaptálni, sajátjává tenni az európai kultúrát. Egyszersmind elég erős és gazdag volt ahhoz, hogy maga is komolyan hozzájáruljon az európai örökséghez. Ezek az összefonódások kizárják, hogy a kultúra mentén alakuljon ki az idegengyűlölet.

Merre kell hát keresnünk a probléma forrását? Ha abból indulunk ki, hogy ez a probléma-gyökér elágazik, akkor a fentiekben megfogalmazott ok-lehetőségeket tekinthetjük kisebb-nagyobb oldalgyökereknek. „Indoeurópaiatlanságunk”, történelmi szereplésünk, kulturális sajátosságaink, második világháborús magatartásunk stb. kellőképpen való elferdítés esetén alkothatnak ilyen oldalgyökereket. Viszont a ferdítéseket már eleve az ellenérzések szülik, tehát nem ezek generálták a gyűlöletet, hanem a gyűlölet generálta őket, és meglétük ennek csak mintegy erősítése.
Valószínűleg minden gondolkodó magyar ember számára vitán felül áll, hogy a velünk szembeni elsődleges negatív érzések fő forrásai között van hazánk, a Kárpát-medence. A maga tökéletes természetföldrajzi egységével, életfeltételei páratlan gazdagságával, gazdasági adottságainak harmóniájával, zártságával mindig is irigyelt és sok nép számára áhított terület volt (és maradt). A források egyértelmű tanúsága szerint Európát a legrégebbi időktől kezdve komolyan frusztrálta, hogy e terület már a szkítakortól szinte folyamatosan az úgynevezett íjfeszítő népek birtokában volt. A Római Birodalom évszázados véres háborúk árán is csak egy kisebb részét tudta fennhatósága alá vonni. Történelmi léptékkel mérve a Dunántúl is csak egy viszonylag rövid időre került római kézre, és a Kárpát-medence fejlődésére gyakorolt római hatás is jóval szerényebb mértékű volt a történelemkönyvek által sulykoltaknál.

A másik, indoeurópainak tulajdonított kárpát-medencei ókori államalakulat, Dácia lakóinak kelta mivoltát régészeti emlékeik, a róluk fennmaradt leírások, névanyaguk nem tudja alátámasztani, mert ezek sokkal inkább a szkíta kultúrkör felé mutatnak kapcsolatot. Úgyhogy az Erdély területére formált indoeurópai igények dákokkal való megokolása egy tisztességes tudományos világban épp ezen igények jogosságának cáfolatát jelentené.
Az ókor végnapjaiban beköszöntő hun korszakban egy egységes, és nem indoeurópai Kárpát-medencét találunk. Az intrikák, királygyilkosság és belső ellentétek révén megsemmisülő európai hun uralmat követő átmeneti időszakban germán népek próbálták megvetni lábukat hazánkban, de sikertelenül, ugyanis az avarokkal az újra csak egy íjfeszítő nép otthona lett. És bár az avarok tudatos telepítési politikája révén a Kárpát-medence szláv gyűrűvel lett körülvéve, a hágókon belül a szkíták, szarmaták, hunok itteni maradékait magában egyesítő avarság volt az abszolút domináns. Bizánc, az elszlávosodó Bolgár Birodalom és a felemelkedő Frank állam háborúk és a jól bevált „diplomácia” segítségével megtörte ugyan az avar uralmat, ám ereje már nem terjedt odáig, hogy a Kárpát-medencét meg tudja szerezni magának. Az avar lakosság nagy része megérte Árpád magyarjainak bejövetelét, méghozzá olyan tömegben, amely -a régészeti feltárások tömkelegének egybehangzó tanúsága szerint- többszörösen felülmúlta az Árpáddal bejövő magyarság lélekszámát. E két (későavar és magyar), mára már a bizonyosságot elérő valószínűséggel kijelenthetően azonos nyelvű népesség egységesülése a korabeli Európában azt jelentette, hogy a Kárpát-medencében újra megerősödött az íjfeszítők uralma, és a terület frank, bizánci vagy bolgár-szláv fennhatóság alá vonása továbbra sem sikerülhet. A Nyugat efelett érzett elkeseredett dühének legékesebb bizonyítéka a magyar hatalom felszámolására, sőt a források egyértelmű közlése szerint egyenesen a magyar nép kiirtására indított 907-es hadjárat, amely a pozsonyi csatában csúcsosodott ki, ahol a magyarok megsemmisítő vereséget mértek a támadó nyugati haderőre.

.                                                                                                    Kész Géza, történész

(folytatása hamarosan….)

2. rész ITT olvasható