Orbán Viktor is vizsgázik…



Ma még belátni sem tudjuk, milyen hatással lesz a kárpátaljai magyar közösségre, a jövőnkre nézve a héten elfogadott új oktatási törvény, ami halálra ítélte az anyanyelvű oktatási rendszerünket.


Sorra hangzanak el a felháborodott nyilatkozatok a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek részéről. Budapestről is üzentek. Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár és Grezsa István kormánybiztos fejezte ki tiltakozását és értetlenségét. Borítékolható, Kijevben nem ijednek meg a magyar kormány képviseletében elhangzó ejnye-bejnyétől. Sőt, félő, még fel is bátorodnak…

A kárpátaljai magyar emberek most mást, erősebb hangnemet, fellépést várnak a magyar kormányzat részéről. Anélkül, hogy megsértenénk az államtitkár és a kormánybiztos urat, ezúttal nem nekik kellene üzenniük.

Minimum a külügyminiszter szintjén illene tiltakozni, de még inkább Orbán Viktor feladata és kötelessége lenne ez.

(időközben megszólalt Szijjártó Péter is)
A közösségi térben is egyértelmű a várakozás, hogy személyesen a miniszterelnök emelje fel a hangját érdekünkben, merthogy itt nem kevesebbről van szó, mint arról: lesz-e magyar szó, magyar jövő Kárpátalján?

A magyar kormányfőnek most igazi tettekkel kell bebizonyítania, számítunk-e neki, vagy valóban csak a szavazataink kellenek, a problémáinkra, gondjainkra, félelmeinkre nem kíváncsi. Számára ez egy vizsga lesz. Túlzás nélkül.

Ki kell jelenteni azt is, Ukrajna tekintetében csődöt mondott a magyar külpolitikai irányvonal.

Arcul csapta Kijev Budapestet. Erősen és fájdalmasan.

Miközben a magyar kormány szép szavakkal, kedves gesztusokkal közeledett Kijev felé, feltételek nélkül támogatta az ország európai integrációs törekvéseit, élen járt abban, hogy az ukrán állampolgárok vízum nélkül közlekedhessenek Európában, nos, addig az ukrán vezetés kővel dobta vissza a magyar kéz által nyújtott kenyeret.

Az a tapasztalat, hogy az agresszív, durva ember csak a saját nyelvén ért, mosollyal, jó szóval nem lehet meggyőzni. Ez történt esetünkben is. Budapest parolázni akart, erre jól pofán vágták, már elnézést az erős szóhasználatért.

Lássuk be, ebben az esetben (is) a Jobbiknak volt igaza: hányszor, de hányszor jelezte a magyar nemzeti párt, hogy nem szabad ennyire meghunyászkodónak lenni!

Igenis konkrét elvárásokat, feltételeket kell szabni a magyar támogatásért cserébe, de nem hallgattak rá. Most mi isszuk meg ennek a levét.

Nem maradt más hátra, mint reménykedni, hátha kapunk mégis valami könnyítést…

Bizony azoknak van igazuk, akik azt mondják, elég ebből, eljött az ideje kiállni a jogainkért, hiszem még a bűnrossz szovjet kommunista időkben sem aláztak meg minket annyira, mint most. Hallatni kell hangunkat. Budapestnek pedig a kárpátaljai magyar közösség jogos igényei mögé kell állnia. Hiszen nem kérünk semmi extrát, csak annyit, amennyi eddig is járt nekünk, évtizedeken át.

Hogy szabadon használhassuk drága anyanyelvünket, amit szüleinktől, nagyszüleinktől örököltünk, tanultunk. Hogy tovább tudjuk adni azt a következő nemzedéknek, és itt tudjuk tovább örökíteni azt, ahol születtünk és felnőttünk, őseink földjén.

A magyar kormányfőnek pedig bátornak kell lennie. Most igazi problémával állunk szembe, nem holmi média által kreált ördögökkel. Nem tudni mi lesz ebből az egészből, ám annak nem örülök, hogy a magyar miniszterelnök belpolitikai megfontolásokból ennyire látványosan összerúgta a port Brüsszellel. Ezek után onnan nehezen remélhet támogatást. Holott a kárpátaljai magyarság sorsa a tét…

Nemes István