Azok a megalázó határsorok…



Miközben oly sokan tiltakoznak, háborognak az elviselhetetlen határsorok ellen, az elégedetlenkedőknek csak egy töredéke írta alá azt az internetes petíciót, ami arra kérné Orbán Viktor miniszterelnököt, tegyen már végre valamit.


Érdekes kérdés, miért nem merik sokan bevállalni a nevüket, holott egyébiránt teljesen egyetértenek a petíció lényegével. Talán félnek valamitől, valakiktől?… Ez egy nagyon érdekes helyzet, hogy miért tartunk ott, hogy az ember nem meri felvállalni a teljesen jogos véleményét, miért kell tartania attól, hogy esetleg valamilyen listára kerül…

De most a témának nem ezt az aspektusát boncolgatnám, maradnék az „örökzöld” határhelyzetnél. Hiába panaszkodunk, hiába van a magyar Országgyűlésben a téma iránt elkötelezett képviselő, a kormány semmit sem tesz az érdekünkben. Ezen a felületen már korábban is leírtam, mivel a budapesti vezetők kárpátaljai látogatásaik során semmit sem észlelnek az áldatlan állapotokból, úgy lépik át a (gúny)határt, hogy járműveikből sem szállnak ki, így nekik tök mindegy, mi van a több ezer, több tízezer kárpátaljai magyar utazóval.

Az itteni érdekvédelmi szervezeteink elöljáróinak sem fontos a kérdés, merthogy ők és hű alattvalóik is egy sormentességet élvező listán szerepelnek, azaz számukra sem téma a mi bajunk. Ők egyszer sem álltak több órát a tűző napon vagy éppen a fagyos hidegben.

Magunkra maradtunk a problémánkkal.

Hiába a sok-sok kiabálás a közösségi térben, a rengeteg kiposztolt fotó a határokon uralkodó szörnyű állapotokról, hiábavalóak Szávay István nemzeti ellenzéki képviselő javaslatai a kormánynak, semmi sem történik annak érdekében, hogy emberibb körülmények között léphessünk át a határon. Sőt, a magyar kormány ismét visszaállította a szigorított ellenőrzést az ukrán–magyar szakaszon.

Az meg különösen felháborító, ahogyan egyes vámosok viselkednek az utazókkal. Minden lehetséges módon érzékeltetik felsőbbrendűségüket, lekezelően, pökhendien szólnak az utazókhoz. Ha már az átkelésen nem gyorsítanak, holott könnyen intenzívebbé tehetnék azt, legalább a viselkedésükön módosítanának. Valaki elmagyarázhatná nekik, hogy a határon átutazók túlnyomó többsége nem szórakozásból és úri passzióból kerekedik útnak. Ha meg nem akarnak dolgozni, mert a tapasztalat ez, akkor válasszanak maguknak más pályát!

Persze tudom én, könnyű okoskodni ezzel a témával kapcsolatban. A határátkelésről – a „kiválasztottakat” leszámítva – mindenkinek megvan a saját, negatív véleménye. Ezért is érthetetlen, miért nem történik semmi. Félreértés ne essék, természetesen nemcsak a magyar szervek munkáját érinti a sok panasz, az ukrán vámon is katasztrofálisak az állapotok, de a viszonyulás egyes esetekben talán elfogadhatóbb, kimértebb, tisztelettudóbb, mint „odaát”.

Szomorúan kell megállapítani: a nemzeti jelzőt kisajátítani akaró budapesti kormány jó magasról tesz a határon rostokoló kárpátaljai magyarokra. Hihetetlen, hogy sok-sok év alatt semmit sem voltak képesek változtatni ezen a megalázó procedúrán…

Ennyit érünk?

Nemes István