Egy perspektíva nélküli ország



Az év utolsó hónapja jobbára nyugodtabban szokott telni a nagypolitika színpadán. Ez a megállapítás ugyanakkor Ukrajna nem igaz. A korábbi két Majdan is decemberben forrongott, s most is voltak, vannak kísérletek egy harmadikra.


Az előző vasárnap tízezernél is többen mentek ki Kijevben tüntetni Petro Porosenko államfő ellen. Ennyi elégedetlen ember a 2014-es Euromajdan óta nem ment ki egyszerre az utcára. S noha a megmozdulás elviekben Miheil Szaakasvili melletti szimpátiatüntetésnek indult, a végére egyértelműen hatalomellenes demonstrációvá vált. Ez nem is csoda. Mert hogyan is lehetnének az Ukrajnában élők elégedettek a saját helyzetükkel és a hatalmat gyakorló korrupt politikusokkal.

Most már az Európai Unió vezetői is világosan figyelmeztették Kijevet, elég volt a parasztvakításból, eljött az ideje, hogy tegyenek már valamit a mindent beborító korrupció ellen.

És miközben az ország vezetői elődeikhez hasonlóan halálra rabolják a népet, egy jól bevált politikai trükkel másra, másokra mutogatnak. Az orosz agresszió veszélyével ma mindent meglehet magyarázni az ukrán politikában. Az oligarcha államfővel nyíltan szembeszálló Szaakasvilin is úgy keresnek fogást, hogy ráfogták: Oroszországból pénzelik destabilizáló politikáját. Sőt, biztos ami biztos alapon, a főügyész egy esetleges tragikus kimenetelű végkifejletre is magyarázatot talált már, mondván, fennáll a veszélye, hogy az orosz titkosszolgálatok likvidálni fogják a grúz politikust.

Nem gondolom azt, hogy a hazájából elmenekülni kényszerülő Szaakasvili valós alternatívát jelenthet Ukrajna elnökeként. Ám az a baj, hogy jelenleg nehezen találni szóba jöhető jelöltet. Szaakasvili figurája és tettei arra azonban mindenképp jók, hogy felszínre hozzák az ország vezetői elleni haragot. Félő azonban, hogy ezt a hangulatot nem fogja tudni senki meglovagolni. Azért nem, mert mint már említettem, nincs alkalmas személy az Európába vágyó, de azért érdemben tenni nem akaró Ukrajna élére. A leszerepelt ellenzéki vezetőkről, mint amilyen Julija Timosenko vagy akár Arszenyij Jacenyuk, jobb nem is beszélni, mint ahogyan a populistákról sem, gondoljunk Oleg Ljaskóra vagy Vagyim Rabinovicsra (ő még mindennek tetejébe oligarcha is). Ott van még Andrij Szadovij. A lembergi polgármester a pillanatnyi helyzetben sötét lónak tűnik, nem tudni, mit várhatunk el tőle.

És éppen ez a legnagyobb problémája 2017-2018 fordulóján Ukrajnának. Hogy nincs egyetlen szóba jöhető jelölt sem, aki perspektívát jelenthet. Eleve olyan az egész politikai-gazdasági-társadalmi közeg, hogy abban ne nőhessen fel senki, aki veszélyt jelenthet az oligarchák birodalmára. Ha pedig mégis jelentkezik egy önjelölt félőrült, azt „kilövik”, mint ahogyan az most Szaakasvilivel történik.

Mondhatjuk, sebaj, úgy kell Ukrajnának. Azt kapja, amit kifőztek maguknak, megérdemli a sorsát. Igen ám, de nem feledkezhetünk meg az Ukrajnában, pontosabban Kárpátalján élő 150 ezres magyar kisebbségről sem, amelyik Ukrajna égisze alatt kénytelen élni nehéz hétköznapjait. S a magyar közösséget a mindenkit érintő ismert nehézségek mellett még az erőszakos ukránosítás réme is fenyegeti. Ám ez a közösség erős, még ma is az. Képes volt ellenállni a szovjet sztálinista időkben is, képes lesz most is megmaradni. Ezer éve itt élünk a szülőföldünkön. Van egy rossz hírem a minket eltiporni akaróknak: ezer év múlva is itt leszünk. Ők viszont nem voltak ezer éve még itt, de még csak száz éve sem. Vajon itt lesznek még ők is ezer év múltán, vagy a százzal is sokat mondanék már?…

Nemes István