Ez jobban fáj, mint a Gyurcsány-pofon…


Közeleg április nyolcadika, a magyar országgyűlési választások napja. Tőlünk, külhoni magyaroktól azt várja a budapesti kormány, s ezt már nem is titkolja, hogy minél nagyobb számban menjünk el szavazni és háláljuk meg azt a segítséget, amit az elmúlt időszakban kaptunk.

Nemcsak azt kérik, hogy szavazzunk, hanem azt is, hogy rájuk. Ez így, ilyen formában azért szomorú és megalázó is ránk nézve, mert az ukrán pártok is úgy adogatnak pénzeket a választóknak kampányidőszakban, hogy szavazatot várnak cserébe. Még a látszatra sem adnak. Most már egyik oldal sem…

A legutóbbi magyarországi parlamenti választásokon a határon túl a kilencven százalékot is meghaladta a Fideszre szavazók aránya. Ilyen még Oroszországban, Putyin birodalmában sincs, legfeljebb csak Fehéroroszországban és Észak-Koreában. Ehhez további kommentárt nem is fűznék, annyira kínos…

Ám nem ez a legnagyobb baj. Engem az is erősen aggaszt, hogy erősen eltérnek az anyaországban és a határokon túl élők pártszimpátiái. Amíg itt, például Kárpátalján is, nagy többségben Orbán-pártiak az emberek, a határ másik oldalán élők már kevésbé rajonganak érte. És erre minden alapjuk meg is van. Hiába beszélgetek Magyarországon élő ismerőseimmel, kollégákkal, ők nem úgy látják az egészet, mint sokan itten, Kárpátalján. Ők az ottani körülmények között kénytelenek dolgozni, tűrni, sokszor kínlódni. Nap, mint nap tapasztalják, nincs kolbászból a kerítés, nehéz eltartani a családot, a kormányzati propagandától eltérően nem érzékelni a valódi fejlődést. Ha valaki jobban akar élni, bizony kénytelen elhagyni Magyarországot. De sokakat nem csak ez bántja. Hanem az is, hogy megfélemlítésben élnek a tanárok, a közalkalmazottak. Nem mondhatják el őszintén a problémáikat, csak csendesen, egymás közt panaszkodhatnak, mert még a falnak is füle van. Rossz, nagyon rossz időket juttat ez az ember eszébe. Tömegek érzik veszélyben a vélemény- és a szólásszabadságukat, az egzisztenciális félelem gúzsba köti őket. És ilyen körülmények között nem szeretnék, ha a határon túli, „megvásárolt” szavazók döntenének az ő sorsukról…

Ám van itt más is. Mostanában egyre több kormánypárti bili borul ki. Most arra nem térnék ki, mert az egy külön publicisztikát érdemel, hogy miközben elképesztő méretekben költenek milliárdokat „Sorosozásra”, az állami propaganda médiában valósággal cunamit lövell ez a marhaság, aközben Orbán Viktorék nagy csendben behoztak több ezer migránst, akikről azt mondják, hogy oltalom alatt állók. Nem kutya, hanem eb… Aztán ott van a nagy rezsicsökkentéses lufi is, kiderült, most drágább a gáz, mintha nem lett volna rezsicsökkentés.

De határon túli magyarként nekem más fáj jobban. Éspedig az, hogy csak most kellünk mi annyira a Fidesznek. Az egyik magyarországi portál Áder János államfő 1993-as parlamenti felszólalását vette elő, amiben az akkor még ellenzéki képviselő Áder arról beszélt, miért nem támogatja pártja a külhoni magyarok szavazati jogát. A Fidesz több vitában is a külföldön élő magyarság szavazati joga ellen érvelt.

„Nem támogatjuk azért, mert elvileg sem tartjuk helyesnek, hogy Magyarország legfontosabb belpolitikai kérdéseiben olyanok is döntsenek, akik nem élnek Magyarországon, akik nem adófizető polgárai az országnak, és akik a két választás között semmilyen formában sem tudják az általuk választottakkal kapcsolatos véleményüket elmondani”

– sorolta az érveket akkor Áder, hozzátéve: sok külhoni magyarnak ráadásul semmilyen kötődése nincs is már az országhoz. Orbán Viktor pártja akkor még úgy ítélte meg, hogy aki részt akar venni a választásokon, az költözzön Magyarországra. Mintha csak a mostani Gyurcsány Ferencet hallgatnánk…

Áder János és a Fidesz véleménye övön aluli ütés velünk, külhoniakkal szemben. Ezen nincs mit szépíteni és magyarázni. Most mást kíván a politikai érdekük, ezért mást mondanak, de a hitelességük ezek után pont annyi, mint a gyurcsányistáknak, sőt, még annyi se, mert tőlük legalább tudjuk, hogy mire (nem) számíthatunk.

Nemes István