Meddig mennek el?


Ez a kérdés vetődött fel bennem először, amikor három hete molotov-koktélt dobtak a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári központi irodájára. A tegnap éjszakai robbantásos merénylettel sajnos választ kaptam a kérdésemre, nagyon-nagyon messzire! Az elmúlt időszak történései alapján kijelenthetjük, hogy a minden eddiginél brutálisabb magyarellenes támadásnak azért megvoltak az előjelei, csak épp az illetékes hatóságok, állami vezetők vagy vakok voltak, vagy nem akarták észrevenni ezeket a vészjósló jeleket.

A kárpátaljai magyarság ellen elkövetett atrocitások, nem tegnap és nem három hete a molotov-koktélos incidenssel kezdődtek. A szélsőséges ukrán szervezetek az elmúlt 10-15 évben – különböző intenzitással – éppúgy támadták a magyar közösségeket, mint a hivatalos államhatalom. Gondolok itt első sorban a kisebbségellenes intézkedésekre, amelyek gyakorlatilag termékeny táptalajul szolgálnak a nacionalista ideológiának. Kezdődött az egész a Vereckei emlékmű sorozatos megrongálásával, aztán jöttek Szvoboda és a Karpatszka Szics vonulásai Ungváron és Beregszászban, a zászlószaggatás, de ide sorolható többek között az ungvári Petőfi-szobor festékkel való leöntése, a kokárdák letépése magyarországi turistákról Ungváron, a beregszászi a Petőfi Sándor szobránál elhelyezett koszorúk felgyújtása. A bűnlajstrom igen hosszú, viszont a felderített és lezárt ügyek listája nagyon rövid.

Visszatekintve és egymás mellé állítva ezeket a történéseket világosan kirajzolódik a magyarellenesség evolúciója. Időről-időre változtak az elkövetők, változott az ideológia, változtak a módszerek. Ami nagyon aggasztó, hogy egyre merészebb és elvetemültebb eszközökhöz nyúltak az elkövetők. A február elei Molotov-koktélos próbálkozással is nagyon messzire mentek, ám a keddi robbantásos merénylet, kimeríti a fegyveres támadás fogalmát.

Olyan érzése van az embernek, mintha az elkövetők nem tartanának semmifajta retorziótól, az igazságszolgáltatástól.

De miért is tartanának, hisz három héttel az első támadás után, a rendvédelmi szervek még arra sem vették a fáradságot, hogy figyeltessék az épületet. Ezzel megelőzhető vagy megakadályozható lett volna az újabb atrocitás.

Felvetődik a hatóságok, a helyi és állami vezetők, valamint a politikusok felelőssége ebben a történetben. A magyarellenesség gyakorlatilag tégláról téglára épült fel a megyében. A kisebb rongálásoktól, a verbális megfélemlítéseken keresztül a mostani brutális támadásig. Azzal, hogy hagyták futni a korábbi elkövetőket –akik a mostanihoz képest gyerekcsínyt követtek el – azt sugallták hogy szemet hunynak az ilyen esetek fölött. A kormányzó szerint a jelenlegi és korábbi (a vereckei emlékmű felrobbantására tett kísérlet vagy a KMKSZ ungvári irodájának két héttel korábbi rongálása) támadások mögött is az orosz titkosszolgálat tagjai állhatnak, akik a helyzet nemzetiségi alapon történő destabilizálását és a kelet-ukrajnaihoz hasonló forgatókönyv kiprovokálását célozták meg Kárpátalján. Vajon az állami médiában készült riportok – amelyek a kárpátaljai szeparatizmus veszélyeire hívják fel a magyar veszélyről mit sem tudó ukránok figyelmét – is orosz megrendelésre készültek.

Tény, hogy Ukrajna továbbra is táptalajt kínál a nemzetiségek közötti uszításra. Egyértelmű az a hangvétel, retorika, amit Kijev mostanság megütött Budapesttel és a kárpátaljai magyar közösséggel szemben az csak olaj volt a tűzre. Elvitathatatlan az ukránok felelőssége ebben a történetben, bármennyire igyekeznek úgy beállítani az egészet, hogy provokációról és a kárpátaljai ukrán és magyar közösségek egymásra uszítására tett kísérletekről van szó. Ha valóban ez áll a háttérben, akkor, egy biztos, eddig nem érték el a céljukat, viszont ebben az esetben ismételten felmerül a kérdés,

ha Kijev nem fejezi be ezt a politikát, akkor a felforgatók meddig hajtandóak elmenni céljaik eléréséért? Ki lesz a következő célpont?

Bálint Sándor