Munka Csehországban – Óvakodjunk a szélhámosoktól

Az egyik Ung-vidéki településen élek. Nős vagyok, gyermekeim vannak. Sokáig tépelődtem, tollat ragadjak-e? Mégis amellett döntöttem, elmondom, leírom a velünk történteket, hátha mások okulnak belőle és nem esnek bele a szélhámosok hálójába – olvashatjuk a KISZÓ aktuális számában.

Nemrég a falunkban megjelent egy ungvári férfi, fehér mikrobusszal érkezett és csodálatos dolgokat mesélt csehországi munkalehetőségekről, kiemelt fizetésekről. Szóval csupa olyan csábító ígérettel állt elő, ami hamar felkeltette az érdeklődést. A dolognak gyorsan híre ment a faluban. Persze, mindenki arról kezdett beszélni, milyen jó volna elmenni néhány hónapra és egy kis pénzt hazahozni.

Az illető, nevezzük őt Istvánnak, könnyű autógyári munkáról beszélt.

Mi meg nem azok vagyunk, akik megijednek, ha dolgozni kell.

Barátaimmal, családunk tagjaival is meghánytuk-vetettük a dolgot. Mivel idehaza a kis háztáji művelésén kívül semmi kilátás más kereseti lehetőségre, jelentkeztünk. Nyolcad magammal megkerestük Istvánt, aki közölte, fejenként száz dollárba kerül az út Prágáig vagy Plzenig. Nagy nehezen összeszedtük az útiköltséget. A más járásokból velünk tartók közül bizony voltak, akik az utolsó spórolt kopijkájukat áldozták fel.
Ám aztán jött a keserű valóság és a kiábrándulás. Mi egy tűrhető szálláshelyre kerültünk.

Ám csak eddig tartott a pozitívum.

Mert kiderült, hogy munkahely az nincs. Azt mondták, várni kell, míg valahol megüresedik egy hely. Arra is fény derült, hogy szó sincs könnyű autógyári állásokról. Legszerencsésebb esetben is csak valamilyen húsfeldolgozóban helyezkedhetünk el. A beígért száz koronás órabér sem létezett. A munkakörülmények borzalmasak. Ezt azoktól tudtuk meg, akik előttünk érkeztek és már dolgoztak. Rettenetesen elkeseredett emberekkel találkoztam ott. Aki aláírta a szerződést, annak legkevesebb három hónapot le kell ott húznia. Nincs apelláta, ez alatt haza sem mehet az illető.

Szóval rádöbbentünk, hogy rácuppantunk a mézesmadzagra és alaposan behúztak minket a csőbe. Amikor közölték, hogy legalább egy-két hét a várakozási idő, s ez alatt még valami cseh nyelvtudásra is szert kell tennünk, a hazatérés mellett döntöttünk. És mi még a szerencsések közé sorolhatjuk magunkat, mert volt félretett pénzünk a visszaútra. Vonatra szálltunk. Jó néhányan viszont kénytelenek voltak maradni.

Nem tudom, milyen munkát kaphattak, mert közülük többen még oroszul vagy ukránul sem tudnak, nemhogy csehül.

Nagy okulás volt számunkra ez a csehországi kaland. A szélhámos viszont továbbra is járja a környéket és toborozza a „rabszolgáit”. Mert én nem tudom másként nevezni azokat, akik bedőlnek neki. Még egyszer mondom, ne higgyenek a szép ígéreteknek, a mesésen fizető munkahelyekről szóló regéknek. És óvakodjanak az ilyen István-féle szélhámosoktól.

Egy nagydobronyi olvasó