„Minden, ami szép… minden, ami művészet… minden, ami Világ!”

Sokunknak csenghet ismerősen Szimeonov Barbara fuvolaművész és énekesnő neve, aki nem egy rendezvényt, ünnepséget, megemlékezést tett már még szebbé zenéjével, illetve szép énekhangjával. A művészetek iránti érzékéről pedig elmondhatjuk, hogy a vérében van, hiszen családjában nemzedékek óta öröklődik a különböző művészetek szeretete, művelése, gyermekkora óta a művészetek és a szépség vonzásában él, nem véletlen hát, hogy Facebook-profilja mottójául választotta a címben szereplő mondatot, hiszen számára valóban nagyon fontos minden, ami szép, és minden, ami művészet…

– Apai dédnagyapám bolgárkertészként érkezett Beregszászba 1928-ban, egy idősebb bolgárkertészekből álló, itt munkát vállaló kertészcsapattal, melynek – a maga tizennégy évével – ő volt a legfiatalabb tagja. Majd felnőve, feleségül vett egy beregszászi magyar lányt, s végleg itt telepedett le. Innen származik hát bolgár eredetű vezetéknevem – pillant vissza beszélgetőtársam családja múltjába. – A nagyapám szaxofonosként játszott több helybeli zenekarban (Beregszászban abban az időben nagyok sok zenész élt, több együttes működött), az édesapám pedig klarinétos lett, s katonaévei alatt is egy katonazenekar tagjaként zenélt, míg az apai nagybátyám képzett trombitás. Így amellett, hogy nagymamám magyar népi motívumokkal ékes dísztányérokat festett, családunkban a fúvós hangszereken való játéknak van nagy hagyománya, s önként adódott, hogy engem is egy fúvós hangszeren, a fuvolán való játék elsajátítására írattak be szüleim a Beregszászi Művészeti Iskolába. Ezt követően elvégeztem az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolát, majd a Kijevi Nemzetközi Kulturális és Művészeti Egyetemet, fuvola szakon. Hat évig tanítottam fuvolát a Beregszászi Művészeti Iskolában, s bár életutam Magyarországra is elvezetett, ott jöttem rá, hogy a gyökerek fontosabbak, mint a szárnyak, így hazatértem, mert itt, Beregszászban érzem otthon magam. Ez év szeptemberében pedig megkezdtem a tanulmányaimat az Ungvári Nemzeti Egyetem jogi karán, mert bár a jog elég távol esik a művészettől, de körülvesz minket a jog világa, s később munkalehetőségem is adódhat a jogi kar elvégzése révén.

– Miként került kapcsolatba az énekművészettel?

– Családunk a Bulcsúi Református Egyházközséghez tartozik, s még gyermekkoromban Pocsaji Vince tiszteletes úr felesége, Ibolya néni, a hitoktatóm indított el az éneklés útján. Észrevette, hogy van érzékem hozzá. Majd énekeltem az egyházi énekkarban is, részt vettem több egyházi énekversenyen is, és magamat képeztem az éneklés terén, úgyhogy ezen a téren autodidakta művésznő vagyok. Aztán énekeket előadva is felléptem különböző rendezvényeken, s bár jelenleg gyesen vagyok, ha nem is gyakran, de most is elvállalok fellépéseket.

– Legutóbb az 1944. október 9-i beregszászi bombázásról való megemlékezésen hallhatta énekét a közönség…

– Amikor megkaptam a felkérést, hirtelen nem is tudtam, mit adjak elő. Tanácsért fordultam Buda Ferenc magyarországi költő fiához, Buda Ádámhoz, akivel pár éve ismerkedtem meg, amikor a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség által szervezett Kölcsey Pedagógusakadémián tartott előadást a régi korok zenéjéről, mely pedagógusakadémián én is részt vettem hallgatóként, ő pedig édesapja Háború című, megzenésített versét ajánlotta, melyet az Esik az eső, ázik a heveder kezdetű 1848-as magyar katonanóta dallamára zenésítettek meg, s így ezt adtam elő a megemlékezésen.

– Mit tart a legfontosabbnak egy zenemű vagy egy ének, illetve megzenésített vers előadása során?

– Számunkra, előadók számára az a legfontosabb feladat, hogy azt adjuk át a közönségnek, amit a szerző eredetileg ki akart fejezni a művével. Énekművek esetében ezt könnyebb átérezni, mivel a szöveg le van írva, a szavak rávezetik az előadót arra, mit akart üzenni vele a szerző, zeneművek esetében viszont nagyon jól meg kell ismerni a mű megszületésének a körülményeit, továbbá át kell érezni a zene hangulatát, hogy vidám, drámai vagy tragikus hangvételű-e, illetve át kell venni a zene dinamikáját. És itt térnék ki arra, hogy az ének, a zene mindenkié kell, hogy legyen. Hiszen Kodály Zoltán is azt mondta: „Legyen a zene mindenkié!”, mely kijelentéssel abszolút egyetértek.

– Elégedett az ének- és a zenei tudásával?

– Önkritikus vagyok magamhoz, mindig is a tökéletesedésre törekszem. És szerintem, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő valamiben már nagyon jó, akkor megáll a fejlődésben, s nem tudja tovább képezni magát…

– Témát váltva, a művészet mellett tudtommal nagyon kedveli a lovaglást is…

– Igen. Már gyermekként is szerettem a lovakat, sohasem féltem tőlük, egy nagybaktai rokonunk lován pedig valamelyest meg is tanultam lovagolni. Majd évekkel ezelőtt kapcsolatba kerültem a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Szövetségével, melyben szervezői munkakört töltöttem be. A szövetség révén aztán megismerkedetem a nagycsaládos lovas-napokat szervező nagyszőlősi Margitics házaspárral, a Szelíd Lovas-központ tulajdonosaival. A központban pedig már úgy igazából is elsajátítottam a lovaglás „tudományát”. Ez év májusában azután vettem egy hátaslovat, melyről az előző tulajdonos is csak sejtette, hogy vemhes, így miután megvásároltam, és később megellett, „ajándékba” kaptam egy kiscsikót is. Megjegyezném viszont, hogy egészen más csak lovagolni és lovat tartani. A lótartás sok munkát követel, és a ló iránti felelősséggel jár. A ló nagyon intelligens állat, és akkor alakul ki igazi jó viszony a gazda és a lova közt, ha a gazda szereti a hátasát, aki megérzi és viszonozza ezt, a szeretete mellett pedig ugyancsak fontos, hogy elfogadja, és tisztelje is a gazdáját…

– De kanyarodjunk is vissza a mottójához: „Minden, ami szép… minden, ami művészet… minden, ami Világ!” A művészethez való kapcsolatáról már írtunk. De mi jelenti Önnek a szépet, és miként viszonyul a világhoz?

– Mi a szép? Nehéz kérdés. Relatív dolog, ki mit tart szépnek. A szépség elég megfoghatatlan, de érzékelhető dolog. Számomra minden szép, ami jó érzésekkel tölt el. Ez lehet például egy szép kép, egy szép épület látványa, egy szép zene hallgatása. Ami pedig a világot illeti, nagyon sok szép van benne, sok szép dolgot is láttam mindenütt, ahol eddig megfordultam. De úgy érzem, és szerintem sokan így vagyunk vele, hogy már túlságosan elgépiesedett a világ, túl nagy a virtuális tér, túlságosan sok a virtuális kapcsolat az emberek között, ami a személyes kapcsolatok rovására megy. Amellett túl sok információ özönlik felénk, annyi, amennyit már szinte nem is tudunk felfogni. A fogyasztói társadalomról pedig dr. Bagdy Emőke magyarországi pszichológus szavait idézném: „Felhasználók, kihasználók, elhasználók és eldobók vagyunk.” És ez, sajnos, az emberi kapcsolatokra is érvényes…
Pedig nem így kellene lennie – fűzhetjük hozzá.

Nagy Ernő