Ukrán veterán: Az államnak nem kellenek a rokkant katonák

Az rbc.ua terjedelmes cikket közöl, amelyben egy lábait elveszített ukrán veterán katona beszél arról, miként viszonyul az állam és a társadalom a háborúban hazájuk védelmezése közben végtagjukat elveszített, egy életre megrokkant emberekhez.

A beszélgetésben Oleg Szimoroz kijevi rokkant katona mesél keserű sorsáról. Elmondása szerint a háború kitörésének első napján jelentkezett a hadseregbe, hogy megvédje szülővárosát, hazáját. Kész volt az életét feláldozni. Ám a sors úgy rendelkezett, hogy csak két lábát kellett otthagyni a csatatéren egy akna robbanása következtében.
Tizenegy hónapig nyomta a kórházi ágyat. Ezt a rehabilitációs időszaknak kellett volna követni, ám az orvosai közölték: Ukrajnában nincs olyan állami vagy kommunális tulajdonban lévő intézmény, ahová elküldhetnék utókezelésre. Mivel az állam nem képes vagy nem akar gondoskodni a hozzá hasonló megrokkant katonákkal, egy magántulajdonban lévő intézmény vette őt a szárnyai alá. Egy vállalkozás, amelynek nincs semmi köze az állami rehabilitáláshoz mégis ingyenesen vállalta a gondoskodást.
A veterán hadfi keserű szájízzel mondja, hogy gyárakat építenek harci drónok, nagy hatótávolságú rakéták gyártására, de az emberekkel nem törődik az állam. Vannak ugyan képzett doktorok, ápolók a rokkantak ellátására, ám nincs erre sem akarat, sem törődés. Pedig azt várnák el a hozzá hasonló, vagy még keserűbb sorsú veteránok, hogy az állam törődjön velük és ne a szülők, a hozzátartozók életét nehezítsék. Pedig ez van. Az állam a szülők nyakába sózzák a sokszor magatehetetlenné vált katonáit azzal, hogy: A maguk gyermeke, törődjenek hát vele.
Fájó látni, mondja Oleg Szimoroz, hogy az állam számára egyszerűen megszűnnek létezni a harcképtelenné vált, lerokkant katonák és súlyos teherré válnak a környezetük számára.