Mi történt a debalcevói bekerítésben? – Kárpátaljai magyar katona beszámolója

Péter egy kárpátaljai magyar fiatalember. Múlt év júliusában sorozták be tartalékosként ahhoz a 128. számú hegyi gyalogosdandárhoz, amelyet az elmúlt napokban vontak ki a bekerített Debalcevóból. Jelenleg egy artemivszki kórházban lábadozik – légcsőgyulladással – a vasarnapihirek.hu riportja. 

– Az ukrán Védelmi Minisztérium honlapján az áll, hogy ha végleg nem is, de rövid szabadságra hazaengedik a 128-asokat.

– Mi erről itt még semmit nem hallottunk.

– Sok kárpátaljai szolgál a dandárban?

– Ezer emberből körülbelül kétszázan. A többiek főleg Ivano-Frankivszk meg Ternopil megyékből érkeztek. Összesen hárman vagyunk magyarok. Az egyik egy falumbéli. Épp az imént SMS-ezett, hogy neki is sikerült kijutnia a katlanból.

– Tényleg forró volt a helyzet Debalcevónál?

– A rádióban hallgattuk, amint Minszkben tűzszünetről állapodtak meg. Aznap éjjel úgy hullottak ránk a Grad-rakéták, mint a záporeső. És utána még napokig. Azután megkaptuk a kivonulási parancsot. Az én szakaszomban 35-en voltunk, ebből tizenketten jutottunk ki…

– Volt mit enni?

– Ha nincsenek az önkéntes segélyszervezetek, talán éhen is halunk. Nekem kétszer veszett oda minden holmim. Először a földkunyhónkat találta telibe egy rakéta, majd a sátram mellett robbant egy akna. Egy kis légnyomással szerencsésen megúsztam. Volt egy 50 éves kremencsugi asszony, Jarinka, aki a második anyánk volt. Ő tűzön-vízen is elhozta a segélycsomagokat. Amikor kilőtték az orvosunkat, ő látta el a sebesülteket.

– Mi a helyzet a fegyverekkel?

– Kalasnyikovokkal álltunk szemben az orosz tankokkal meg rakétákkal.

– Biztos, hogy oroszok voltak?

– Felderítőként az volt a feladatom, hogy minél közelebb lopózzam az ellenséghez, és rádión korrigáljam a tüzérségünk célzását. Volt, hogy ötven méterre hasaltam a táboruktól. Ukrán szót nem hallottam, és oroszul sem úgy beszéltek, mint a helyi donyeckiek vagy luganszkiak. Ráadásul lerítt róluk, hogy profi, kiképzett harcosok. Míg ugyanezt magunkról nem mondhattuk el. Voltak közöttünk olyan frissen mozgósított falusi kisbírók, tanítók meg takarítók, akik azelőtt még puskát sem láttak közelről.

– Hányszor járt itthon?

– Kétszer. Először egy halott bajtársam koporsóját kísértem haza szeptemberben. Másodszor karácsonykor voltam egy hetet. Akkor szembesültem azzal, hogy mekkora hazugságokkal etetik a népet az ukrán meg az orosz híradásokban. Nem is bírtam hallgatni. Míg otthon voltam, inkább kiraktam a tévét a folyosóra.