Véres végjáték zajlik Kárpátalján

Becslések szerint négyszáz magyar nemzetiségű katona szolgál a frontokon, sokakat néhány hetes kiképzés után zavartak ki harcolni. A legnagyobb hiány azonban őszinteségből van írja a mandiner.

Ötven kárpátaljai magyar vagy magyar származású személyről biztosan tudni, hogy elesett a kelet-ukrajnai frontokon a Kárpáti Igaz Szó írása szerint. Csak az ungvári Kálvária temetőben több mint százhatvan katonát helyeztek végső nyugalomra, köztük tíz magyart.

„Nincs olyan településünk, ahol ne lenne már legalább egy halott” – mondja lapunk kérdésére Lődár Jenő görögkatolikus pap. Pedig a falvak kicsik, a férfiak zöme pedig eleve külföldön dolgozott, amikor kitörtek a harcok, így nem nagyon volt kit besorozniuk a hatóságoknak. Volt persze olyan, aki akkor szerződéses katonaként szolgált, mint a háború első napján eleső, 29 éves ungvári Kis Sándor, akit rakétatámadás ölt meg. Volt olyan katona is, akit vittek a frontra, de láthatóan nem bánta, mint az Ukrajinszka Pravdának nemrég nyilatkozó Géza, aki a legtöbb kárpátaljaihoz hasonlóan a 128-as hegyivadászdandárban szolgál, és minden tapasztalat nélkül, erős rövidlátása ellenére sorozták be az első napon. Érdekesség, hogy beszélt, beszélhetett a lapnak a nehézségekről is, a hozzá nem értő parancsnokokról, arról, hogy jobb híján egyszer saját magának kellett késsel kiszednie egy repeszt a lábából, s hogy

minden önfeláldozása ellenére volt, hogy megkapta: ő nem is ukrán, hallgasson.

Az otthoniakkal való kapcsolattartás nehézségeiről is beszélt a lapnak. A témát egy forrásunk úgy írta le, hogy néhány hetente lehet hallani a fronton lévőkről, amíg élnek. Amikor egy halottat hazaszállítanak, kap egy díszes katonai temetést és egy szálat a sárga-kék fejfaerdőből. Ukrajna hivatalosan 46 ezer elesett katonát ismer el. Haláluk körülményeiről semmit nem lehet megtudni, mert hadititoknak minősül.

Azt több forrásunk is megerősítette, hogy az utcáról összefogdosott és besorozott embereket sokszor néhány hetes kiképzés után zavarják ki a frontra. Kérdés, hogy meddig: a kormány láthatóan húzza az időt, mert noha tavaly tavasszal elfogadták az új mozgósítási törvényt, amelyben egyszerűsítették a besorozásra alkalmasak azonosítását, és növelték a büntetési tételeket, leszerelésről viszont nem volt benne szó. Decemberben a parlament megszavazta a rendelkezéseket, amelyek elvileg három év szolgálat után lehetővé tetszik a leszerelést, a részletek kidolgozására azonban még nyolc hónapot adott a szaktárcának – vagyis igyekeznek kihúzni a háború remélhetőleg közelgő végéig. Az elmúlt egy évben is tucatnyi forrással, nyilatkozóval beszéltünk, olyannal azonban még nem találkoztunk, aki látott már a frontról hazaengedett leszerelt katonát, bármennyit szolgált is előtte. Olyat annál többet láttak, aki megsebesült, és amint kissé felépült, már vitték vissza a frontra.

A sorozás módszereire azóta a helyi népnyelv az autóbusz és a mobilizáció, vagyis a sorozás, mozgósítás szavak össze­vonásával körülbelül „buszifikációra”, buszoztatásra fordítható szót alkotott. Ilyenkor egy-egy településen meg­jelennek a sorozást intéző egyenruhások, és az utcán összefogdosott embereket a katonai kisbuszokba kísérik, a telefonjukat elveszik, így a hozzátartozók napokig nem tudják, mi történt velük. Emiatt Kárpát­alján van, aki harmadik éve otthon bujkál, vagy a kertek alatt hordja iskolába a gyerekeit, ami az egész családra jókora pszichés terhet ró.

Akiket bezsuppoltak, azok célja nem is lehet más, mint hogy valahogy túléljék. Egyre több információ kering arról, hogy a felszerelésük egy részét is maguk vásárolják, s hogy nemcsak a sorozást lehet elkerülni pénzzel, de a veszélyes frontszakaszokat is – csak a megfelelő parancsnok alá kell kerülni, akinél elintézhető az ilyesmi. Olyanról is hallottunk, hogy egy katona hazaszökött, de a bankkártyáját a parancsnoknál hagyta, arra érkezik havonta a megbeszélt összeg.

A „lógósok” és a háború kapcsán is megosztott a kárpátaljai társadalom, maguk az ukránok is. A keményebb nacionalisták már elestek a fronton, a fotelvezérek pedig – mint Vitalij Portnikov újságíró, aki közfelháborodásra nemrég közölte, hogy igenis a szegények dolga meghalni, a gazdagok pedig fizetnek – nem örvendenek nagy népszerűségnek. Nem verik nagydobra, hogy a sorozók ellen is sok ezer panasz érkezett a szaktárcákhoz, és csak a kis részüket zárta nyilvános és megnyugtató kivizsgálás.

Természetesen beszélni sem szívesen beszél az, akinek a hivatalostól eltér a véleménye, tízből kilencen név nélkül sem.

A totális információ- és véleménykontroll időnként a szándékolttal ellentétes hatást ér el. Erről beszél egy civil szervezetnél dolgozó informátorunk: ha nyilvánvaló tényeket letagad a hadi cenzúra satujába fogott sajtó, akkor a spekuláció, fél-, sőt dezinformáció veszi át a tények helyét. Ilyen például az, hogy egymillió ember áll a hátországban fegyverben, hogy összeszedje és a frontra kényszerítse a besorozandókat – valójában a teljes ukrán hadsereg alig közelíti meg ezt a létszámot. Téma az elhunyt katonák szerveivel folyó állítólagos kereskedelem, amellyel kapcsolatban ukrán részről a hallgatás, majd egy januári rendelet volt csupán a válasz a szervek eltávolításának tilalmával. Az orosz propaganda természetesen rárepült a témára, és ukrán állami szereplőket inszinuált az állítólagos ügyletekkel kapcsolatban.

„Zárt koporsóban hazahozzák az elesettek maradványait, és még azt sem mondják el, hogyan haltak meg. Szerintem érthető, hogy az emberek találgatnak, és ha az ukrán médiában erről szó sem esik, megtalálják az »információkat« az orosz Telegram-csatornákon, amiket egymás között suttognak, olykor felnagyítva az amúgy is tényszerű nyomorúságot”

– példálózik civil forrásunk. Pedig az orosz propaganda ellenszere nem a hallgatás és a hurráoptimizmus, hanem az őszinteség lenne, ennyit megérdemelnek az elesettek hozzátartozói is.

Forrás: mandiner.hu/KH