Amikor hosszú a tél és nem akar véget érni, mennyire várja már mindenki a tavasz jöttét. Az egész megfagyott természet is arra vágyik, hogy engedjen már szorításából a jeges hideg, és végre visszatérhessen az élet.
Hasonlót élnek át azok az emberek is, akiknek az élete krízisbe jutott, akár testileg, pl. súlyos betegségbe estek, akár lelki bánatuk olyan nagy, hogy szenvedésüket reménytelennek látják. Túl sokan és túl sokszor érzik azt, hogy vége mindennek, itt a halál, és ki tudja, mi lesz odaát… Aki nem hisz a túlvilági életben, annak mindegy, mit csinál, hogyan él, csak az a fontos, hogy addig is élvezze az életet – akár mások kárára is.
Az önző emberek előbb-utóbb összeütköznek, ha érdekeik keresztezik egymást.
Ilyenkor sebeket ejtenek egymáson, amiből harag születik, s ez megbetegíti, elkeseríti őket. Nem lehetne ennek véget vetni? Muszáj ilyen szenvedésekkel élni és így várni a halált? Bánjuk meg inkább, amit rosszul, szeretetlenül tettünk, bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot: engesztelődjünk ki, amíg tehetjük. Halálunkkal sem lesz vége szenvedésünknek, nyomorúságunknak, hogyha legalább akaratunkkal nem engedjük el a haragot és a gyűlöletet. Isten országában ezeknek nincs helyük.
Milyen sok ember keresi a boldogságot, és nem találja meg; keresi a szabadságot, és még nagyobb rabságba csúszik. Az idő múlásával csökken a remény, a hitetlen ember egyre kevésbé várja dolgainak jobbra fordulását. Halálfélelme nő, és elkezdi furdalni a kíváncsiság: mi van odaát? A nagy semmi? Vagy odakerül a nagy sötétségbe, a Halál országába? Sokan már fiatalon is elkezdenek félni a haláltól, és ez hatással van mindennapi életükre.
Ezért sietnek kihasználni minden lehetőséget a boldogság megszerzésére, gyakran önző módon, tekintet nélkül másokra. Bizony ebből sok ütközés származik: hibák, bűnök sokasága. Az eredmény sok-sok szenvedés. Ebben az életállapotban elkezd az ember gondolkodni, mit rontott el, s lassan rájön mindazokra az életet mérgező dolgokra, amit Szent Pál az önző test cselekedeteinek nevez (vö. Gal 5,19-21). Aki életét halandó teste vágyaival köti össze, annak halhatatlan lelkét a halál zárja bilincsbe. Mi, hívők viszont tudjuk, hogy még a legtragikusabb, legsötétebb helyzetben is van remény, mert a világ Megváltója a keresztfán halálával legyőzte azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik az ördögöt, és felszabadította azokat, „akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett” (vö. Zsid 2,14-15)! Életbevágóan fontos, hogy mindenki belekapaszkodjon ebbe az életmentő hitbe, ahogy a Szentírásban is olvassuk:
„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk.” (Zsid 4,16).
Ezután mindenki megtapasztalhatja a saját életében is, hogy akármilyen jeges téli állapotból is vezet ki út a szép, fényes tavaszba, a dermesztő halálból is a feltámadásba. Hála Jézusnak, aki a Feltámadás és az Élet!
