Miért gyűlöl minket Európa? – 2. rész

Első rész ITT

Folytatás…

A Kárpát-medence ez által több mint hat évszázadra elérhetetlenné vált az utána ácsingózók számára. Ebben az időszakban nem volt megkérdőjelezhető, hogy a terület egésze a magyarok elidegeníthetetlen jogos tulajdona.

Csak Mohács után indulhatott el az az évszázadokon keresztül zajló folyamat, amelynek során a török agressziót felhasználva a Habsburgok kivéreztették a magyarságot és fokozatosan szorították vissza életterét a Kárpát-medencén belül. Ám másfél évszázadnyi, két hódító ellen vívott állandó kétfrontos harc valamint a hatalmas mértékű pusztulás után is lélekben erős és töretlen maradt a magyar nemzet, aminek a II. Rákóczi Ferenc vezette nyolc évig tartó szabadságharc a legékesebb bizonyítéka. A Habsburgok ebből meggyőződhettek róla, hogy évszázados irtóhadjáratok árán sem lehetséges megtörni a magyarság életerejét, és elvenni tőlük hazájukat. Ezért céljuk megvalósítására a fegyverek helyett új módszereket, főleg a betelepítéseket és a magyar öntudat lerombolását kezdték el alkalmazni.

Az elsőhöz a jámbor jobbágyok tömegeire vágyó telhetetlen nagybirtokosok kiváló partnereknek bizonyultak. Ráadásul az ország török időkben történő ijesztő mértékű elnéptelenedése látszólag indokolttá is tette a munkáskezek minél nagyobb számú behozatalát.

A második front megnyitásához pedig a német nyelvtudomány megszületése, a népeknek nyelvhasonlító módszer révén nyelvcsaládokba történő rendezése szolgáltatta a legfőbb muníciót. E módszerrel fedezték fel német nyelvtudósok, hogy az Indus völgyétől Iránon és a Kaukázuson át Skandináviáival és a Brit-szigetekkel bezárólag rokon nyelvű népek szakadatlan láncolata található. Az ebből a felismerésből megszületett indoeurópai vagy indogermán (árja) nyelvcsalád elmélete szerint ezek a népek egy ősárja nyelvet beszélő ősnépből származnak. A nyelvcsalád hatalmas kiterjedéséből pedig azt az egyértelmű következtetést vonták le, hogy ez az ősnép is igen nagy és erős lehetett. Ráadásul ebből adódóan meghatározó hatással kellett lennie Eurázsia nyugati felének ókori fejlődésére. Innen pedig már csak egyetlen lépésre volt a végkövetkeztetés, hogy Nyugat-Eurázsia minden valamire való, kultúrát hordozó népe -a szemitákon és néhány kisebb egyéb „zárványon” kívül- indoeurópai volt. Nos, a XVIII. században ez az elmélet pecsételte meg az addig az egész művelt világ által elfogadott és szilárdan álló magyar származástudat sorsát. Az indoeurópai elmélet megszületésével indult el a magyar őstörténet idegenek és idegenszívűek általi végletes lealjasítása.

Korábban Európában senki nem kérdőjelezte meg azokat a nyugati, keleti, déli és magyar krónikákban, népi emlékezetben megőrzött bizonyságokat, amelyek a magyar népet a szkítákkal, hunokkal, avarokkal azonosították. Elfogadták nem csak azt, hogy ez a népesség jogszerűen birtokolja a Kárpát-medencét, hanem azt is természetesnek vették, hogy a Kaukázustól a Bécsi-medencéig terjedő hatalmas térség ezen szkíta népek szállásterületét képezte a történelmi ősidőktől fogva.

Ám a rohamtempóban kibontakozó indogermán elmélet ezt a térséget is -legalább részben- saját őseinek követelte. Így az indogermán „őskultúra burjánzását” már az elmélet megszületésekor elkezdték zavarni a pusztán kóborló „barbár szittyák”. A helyzetet csak tovább súlyosbították az Orosz Birodalomban I. Péter korától kezdve egyre-másra előkerülő rendkívül magas kulturális színvonalról árulkodó és egyértelműen a szkítákhoz köthető felmérhetetlen gazdagságú leletek. Ezek kezdték romba dönteni az Eurázsia feletti ősárja kultúrfölény elméletét. Az indogermán tudósok ezt a „szittya kulturális offenzívát” először úgy próbálták kivédeni, hogy a szkíta műveltség sírokból előkerült remekeit a görög kulturális expanzió másodlagos termékeiként határozták meg; mondván, nincs bennük semmi egyedi, mindent görög mintára, görög mesterek készítettek. Ám nagyon hamar bebizonyosodott, hogy –ha sok esetben- valóban görög ötvösök voltak is a műtárgyak kivitelezői, a rajtuk megjelenő tartalmat és motívumvilágot a hellén kultúrkörből nem lehet levezetni. Magyarán a szkíta kultúra egy önálló és magasszintű műveltség terméke.

Amikor ezt a felismerést már nem lehetett elhallgatni vagy félremagyarázni, az indogermán nyelvészet és történetírás hozzálátott a szkíták „árjásításához”. Több tekintélyes német történész és nyelvész is határozottan kijelentette, hogy egy olyan barbár népnek, mint a magyarok, nem lehetnek a szkíták az ősei. Egy ilyen magaskultúrájú nép csakis indoiráni (tehát árja) lehetett. Ezzel ki is lett jelölve a magyar őstörténet irányvonala.

Komolytalannak, igaztalannak kellett feltüntetni minden forrást, figyelmen kívül hagyni minden tényt, amely a magyarságot a szkítákkal (később a hunokkal és avarokkal) kötötte össze.

Ezzel párhuzamosan, a kétségtelenül fennálló bizonyos nyelvi kapcsolatokat kihasználva, a magyarság számára olyan rokonságot kerestek, amely eddigi őseivel sehogyan sem hozható összefüggésbe. Így született meg német tudományos műhelyekben, teljesen az indoeurópai nyelvcsalád mintájára, és annak minden kliséjét magára aggatva (akár illet rá, akár nem) az úgynevezett finnugor nyelvcsalád, amelybe a magyarságot is belepasszírozták. Még arra is kínosan ügyeltek, hogy ezt a nyelvi közösséget nem annak sokszorosan legnagyobb és legtekintélyesebb tagjáról, a magyarról nevezzék el. Sőt a magyar népnév még csak másodikként sem kaphatott benne helyet.

Mindezzel több legyet ütöttek egy csapásra. Egyrészt a magyarság kárpát-medencei jelenlétének kezdetét sikerült 1500 évvel későbbre „tenni” (a szkíták ugyanis a régészeti leletek alapján kb. két és fél ezer évvel ezelőtt telepedtek le a hazánkban).

Másrészt a magyarok szkíta és hun etnikai közösségtől való elszakítása (sőt még egy plusz csavarként a hunok szkítáktól való különválasztása) hozzájárult a történelmi tudatra épített nemzeti büszkeség lerombolásához. Ráadásul, ha nem rendelkeztünk magaskultúrájú ősökkel, akkor természetesen minden tudást és a hozzá kapcsolódó szavakat is másoktól, elsősorban persze indogermán népektől kellett átvennünk. Így olyan magyar szavak tömkelege lett szlávnak, iráninak, töröknek, germánnak és ismeretlen eredetűnek meghatározva, amelyek a magyar nyelvből is levezethetők lennének, de mivel régmúltba nyúló műveltségről árulkodnak, nem illeszthetőek be az indogermán tudósoktól „nekünk ajándékozott” új magyar őstörténetbe. További hozadékként így fel sem merülhet, hogy a közös műveltségszavak esetleg nem az indoeurópai nyelvekből kerültek a magyarba, hanem fordítva. Magyarán a finnugor elmélet nem csak eredettudatunk, őstörténetünk, nemzeti önazonosságunk, de nyelvünk lerombolására is messzemenően alkalmasnak bizonyult.

Harmadrészt (az indogermán őstörténet-kutatás szempontjából ez a legfontosabb hozadék), a szkíták „árjásításával” az ős-indoeurópai népesség elképzelt életterét sikerült kiterjeszteni a végtelen eurázsiai sztyeppére, az íjfeszítő népek kulturális-gazdasági és minden egyéb vívmányát –legalábbis egy jelentős részüket- ki lehetett sajátítani.

    Kész Géza, történész

(folytatása hamarosan….)