Miért gyűlöl minket Európa? – 3., utolsó rész

Folytatás…

A történelmi propaganda elképesztő méreteket öltött, főleg a német és angolszász nyelvterületen. Az árja őskultúrának és magasabbrendűségnek a minden tudományos vagy kevésbé tudományos eszközzel való gátlástalan terjesztése és az élet minden területén való hangsúlyozása végül a brit gyarmatbirodalmi politikában, majd a hitleri „árja-elméletben” teljesedett ki, ma pedig kimondatlanul is az Egyesült Államok Világ sorsa felett érzett, háborúk sokaságát eredményező „küldetéstudatának” egyik motorja.

                                Itt találja az ELSŐ részt és itt a MÁSODIKAT

Azonban a nyakatekert nyelvi levezetésekből, forrás-ferdítésekből, féligazságokból, a csak a koncepcióba beleillő történelmi emlékek figyelembe vételéből és sok-sok szabályos hazugságból felépített indoeurópai őstörténet ezer sebből vérzik, és minden igyekezet ellenére sokszor ki-kilóg az a bizonyos lóláb. Ilyen buktató volt a később sumérnak elnevezett mezopotámiai őskultúra felfedezése, amely a kutatók legnagyobb megdöbbenésére nem az indoeurópai, de nem is a szemita, hanem az ural-altaji nyelvek felé mutatott közvetlen kapcsolatot. A problémát pedig tetézi, hogy egyre több régészeti emlék, szellemi kulturális hagyaték és forrásadat mutat rá a szkíta kultúra sumér civilizációból való eredetére. Mindez pedig gyakorlatilag az indoeurópai őskultúra dominanciájának és a szkíták indoeurópaiságának cáfolata lehetett volna, ha egy huszárvágással el nem intézik a sumér kérdést, oly módon, hogy a sumért izolált és kihalt nyelvként határozták meg, amelynek sem a szkítákhoz, sem a ma élő nyelvek egyikéhez sem lehet köze, és Pont.

Az ilyen és ehhez hasonló tényelkenések viszont ma már a lelkiismeretesebb német, angol, orosz kutatók számára sem elfogadhatóak. Az indoeurópai nyelvészetet és őstörténetkutatást (és vele együtt a mintájára felépített Finnugor-elméletet) az újabb és újabb tudományos eredmények alapjaiban rázzák meg. Épp ezért egyre fontosabb számukra, hogy a magyar nyelvészet és őstörténetkutatás megmaradjon a finnugor irányzat mellett. Ugyanis, ha a hivatalos magyar történettudomány elkezdené saját múltunk feltárásához tárgyilagosan felhasználni az ősi mezopotámiai, kaukázusi valamint a szkíta, hun és egyéb íjfeszítő népekkel kapcsolatos kutatások új eredményeit, az igen rövid időn belül romba dönthetné az indoeurópai őstörténet hatalmas munkával felépített, ám mégis ingatag építményét. Az európai kultúra egy olyan genezisét tárná fel, amely nem indoeurópai gyökerű, és amelyet sem a szláv, sem a germán, sem az újlatin történelemtudomány nagyon nem szeretne tudomásul venni.
Ezzel pedig, úgy tűnik, elérkeztünk a felvetett probléma gyökeréig. Elmondható, hogy a magyarság egyik fő „bűne” Európában az, hogy volt és még mindig van, ráadásul ott, ahol van. De ennél is súlyosabb és megbocsáthatatlanabb, hogy a szemtelen magyarok még szemtelenebb ősei mindenütt ott vannak, ahol indoeurópai ősöknek kellene lenniük, és sok mindent ők tettek, ők készítettek, amit az indoeurópai ősöknek kellett volna. Ráadásul ezek az ősök a történészek-nyelvészek minden igyekezete ellenére sem „árjásíthatóak” tartósan. Ugyanis, bár a szkítákra, pártusokra, szarmatákra és számtalan sztyeppei népre iráni gúnyát húztak, de ezt egy-egy új régészeti felfedezés, előkerülő írott forrás, genetikai vizsgálat, művészettörténeti elemzés minduntalan fellebbenti, és kiviláglik alóla a magyar csizma; még akkor is, ha ilyenkor a nyugati és a hivatalos magyar történelem-tudomány nagyon gyorsan behunyja is a szemét.

Mi is becsukhatjuk szemeinket, befoghatjuk a füleinket, félremagyarázhatjuk, szépítgethetjük az ellenséges gesztusokat, de ettől még a tény tény marad: Európa nem szereti a magyart. Mert túl régi, már nem kellene élnie. Mert túl sokat loptak tőlünk: kisajátították őseinket, múltunkat, elorozták szavainkat, ősi műveltségünk emlékeit. Mert amíg van magyar, addig e szerzemények megtartása bizonytalan. Európa nem szereti a magyart. És nem is fogja soha. Lehet a kormányunk ilyen vagy olyan, tehet bármekkora engedményeket. Lehet az Unió feltétlen kiszolgálója, hazája kiárusítója vagy akár vonakodó-ellenszegülő. Mindez semmin nem változtat. A különbség legfeljebb annyi, hogy míg az egyikbe jutalomképp, a másikba büntetésképp rúgnak bele Brüsszelből.

Ám, ha Magyarország végre magyar lenne, ha végre magyar(szívű) történészek és nyelvészek írnák meg (csakis tényekre alapozva) hivatalos történelmünket és vizsgálnák nyelvünket, ha Akadémiánk felvállalná nemzetünk múltját és a Világ előtt meg is védené azt a tőlünk elrabolni kívánókkal szemben, akkor . . .

Bár akkor sem szeretne minket Európa, de kénytelen lenne újra megtanulni tisztelni bennünket, és elismerni mindazt, amivel hozzájárultunk az emberiség gyarapodásához. Mert az öregebbnek, a haldokló bajnoknak akkor is jár a tisztelet, ha leépült és már rég nem képes egykori fényében tündökölni.

De amíg megtagadjuk őseinket, amíg mások javára romboljuk múltunkat, amíg elajándékozzuk ősi szavainkat, addig másoktól se várjunk jobbat. Hiszen hogyan tisztelhetné a környezete azt, aki önmagát megveti és saját őseit sem képes tisztelni? Ne feledjük, két bitang ember van: az egyik, aki a másikét akarja, a másik, aki a sajátját hagyja.

Ne hagyjuk hát a sajátunkat!

Kész Géza, történész