Jaj a legyőzöttnek! „Málenykij Robot” Kárpátalján

A mai Kárpátalja területe 1939 márciusától, húsz évnyi csehszlovák uralom után újra a Magyar Királyság részévé lett. Ám a hazájához való tartozás érzését nem sokáig élvezhette a terület lakossága. A szovjet hadsereg már 1944 őszén megszállta és bekebelezte vidékünket. Ami pedig ezután következett, az a kárpátaljai magyarok legnagyobb sorstragédiája, a „Málenykij Robot”.

A sztálingrádi csata után a német haderő folyamatos és egyre gyorsabb hátrálásra kényszerült a keleti fronton. 1944 júniusának végén a Vörös Hadsereg IV. és a X. ukrán frontjának alakulatai elérték Magyarország ezeréves határait. Azonban a honvédség által a Kárpátok gerincén -a lengyel határtól Székelyföld déli csücskéig- kiépített határvédelmi rendszer hosszú időre megakasztotta a további előrenyomulásukat. Az Árpád-vonal nevű, kitűnően kialakított bunker-lövészárok-lőállás- és csapda-rendszer nagyon sok bosszúságot okozott a szovjet hadvezetésnek. Ekkor szilárdult meg Sztálinban véglegesen az elhatározás, hogy Kárpátalját a Szovjetunióhoz kell csatolni, mert így a Kárpátokon belül is megvetheti a lábát (és egy esetleges újabb háborúban nem kell ismét a Kárpátok-hegygerinceivel „bajlódnia”).

Románia kiugrása és Szovjetunióhoz való átállása megnyitotta az utat a vörös hadsereg előtt a Kárpátok megkerülésére. A bekerítés veszélyének elhárítása érdekében a magyar és német haderő október folyamán fokozatosan kiürítette Kárpátalja területét. A folyamatosan harcolva visszavonuló erők nyomában a partizánosztagok, majd a IV. ukrán front alakulatai jelentek meg és vették birtokba a területet.

A szovjetek ellenségnek minősítették az itt élő magyarokat és németeket. Mindenképpen semlegesíteni akarták őket. Emellett a Szovjetunió újjáépítését a legyőzöttek millióinak rabszolgamunkájával kívánták megvalósítani. Ráadásul a kitüntetésre vágyó parancsnokok által a hadifoglyok számáról benyújtott jelentések minden esetben erősen túlzóak voltak. A bennük szereplő létszámot a polgári lakosság foglyul ejtése által igyekeztek reálissá tenni. Tehát minden körülmény „indokolttá” tette a kárpátaljai magyarok (később pedig a „felszabadított” Magyarország egész területéről sokszázezer ember) tömeges elhurcolását.

A fenti megfontolások szellemében született meg a IV. ukrán front 0036. számú határozata 1944. november 13-án:

„Egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni (. . .), külön csapatokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogolytáborokba kell irányítani. . .”

A fenti határozat alapján még aznap megjelenik a munkácsi városparancsnokság 2. számú parancsa:
„1944. nov. 13.

1. Folyó év november hó 14-től három napon belül jelentkezni kötelesek a legközelebbi városparancsnokságnál mindazok a katonák és tisztek, akik a magyar és német hadsereg kötelékébe tartoztak és a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén maradtak.

Jelentkezni tartoznak német és magyar nemzetiségű hadköteles egyének is 18 évtől 50 éves korig.

2. Ezen határidőn belül kötelesek ugyancsak jelentkezni mindazok, akik a magyar megszállás alatt Kárpátalján a rendőrség vagy csendőrség szolgálatában álltak.

3. Jelentkezni csak a városparancsnokságon lehet naponként reggel 9-től este 7-ig.

A jelentkezés utolsó napja 1944. nov. 16-ika.

4. Mindenki, aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, le lesz tartóztatva és a haditörvényszék elé kerül.

„Városparancsnokság”

November 16-án, a jelentkezés gördülékenyebbé tétele érdekében minden faluban a kisbírókkal azt doboltatták ki, hogy minden 18 és 50 év közötti férfi élelemmel ellátva gyülekezzen három napi kis munkára (málenykij robotra) a háború során megrongálódott utak, hidak, vasútvonalak helyreállítása céljából.

Az emberek jóhiszeműen (a korábbi tapasztalataik alapján az államhatalom részéről tett ígéreteket elhitték) és kibúvók keresése nélkül jelentkeztek munkára a megadott határidőn belül. Csak néhány jól értesült helyen sejtették már az elején, hogy itt egészen más várható, mint amiről a rendelet szól.

Az összegyülekező férfiakat településeikről 1944. november 18-19-én gyalogmenetben indították el Szolyva felé. A kísérő szovjet katonák elrongyolódott csizmáikat és ruházatukat a magyar férfiak lábáról lerángatott lábbelikkel, nadrágokkal és kabátokkal pótolták. Így az emberek nagy része mezítláb és lenge ruházatban gyalogolt napokon keresztül a késő őszi hidegben. Szolyvára érve az egykori magyar honvédségi laktanya területén hideg barakkokban a csupasz földön „szállásolták el” őket. Élelmiszert szinte egyáltalán nem kaptak Bár a fogvatartók néha megengedték, hogy a hozzátartozók hozzanak ételt a foglyoknak – persze ezt először a szovjet katonaság dézsmálta meg, így sok esetben semmi nem jutott belőle a célszemélyhez. A vizes csapokat csak éjszakára nyitották meg, ráadásul a vízvezetéket egybekötötték a WC-csatornájával, ami így a megaláztatás mellett rengeteg fertőzés forrása is volt. A hideg, a járványok, a táplálékhiány és az őrök kegyetlensége már a szolyvai gyűjtőtáborban tömegével szedte áldozatait.

1944-45 fordulóján aztán marhavagonokra pakolták az életben maradt táborlakókat és elszállították őket a szovjet birodalom belső területein kialakított munkatáborokba (Donbász, Kazahsztán, Urál-vidék stb.).

A szerencsésebbek olyan helyekre kerültek, ahol valóban „csak” keményen dolgozniuk kellett, de a minimiális életfeltételek biztosítva voltak számukra. A

többség azonban olyan táborokba jutott, ahol nem egyszerűen dolgoztatni, hanem halálra dolgoztatni akarták őket.

Három gyilkos esztendő múlva az életbenmaradottak elindulhattak hazafelé. A szülőföld felé vezető út jelentős részét gyalog kellett megtenniük 1947-48 kőkemény telében. A Kárpátok hágóin átevickélő embereket a hegyvidéki falvak ruszin lakossága szeretettel fogadta, de mivel ők is nyomorogtak, étellel alig tudták segíteni őket. Az első hazaérkezők számára viszont feleségeik, szüleik, gyermekeik minden finomságot az asztalra tettek, ami csak a kamrából előkerülhetett. A végletesen legyengült szervezetek, a nehéz, kiadós tápláléktól teljesen elszokott gyomrok képtelenek voltak elviselni a laktató és bőséges étkezést. Kínzó gyomorgörcsök végeztek rengeteg óvatlan hazatérővel.

A többiek túlnyomó része pedig néhány hónap vagy 1-2 év leforgása alatt pusztult bele a lágerekben szerzett testi-lelki nyomorúságokba. Rengetegen szinte csak meghalni tértek haza.

Persze az erősebbek, szívósabbak, szerencsésebbek még hosszú évtizedekkel túlélték az eseményeket. Akár boldog családi életre is képesek voltak még utána. Egy dolog azonban szinte kivétel nélkül jellemző volt mindannyiukra, az, hogy a lágeréveket mélyen magukba zárták, és a legközelebbi családtagokkal sem osztották meg soha meg nem szűnő fájdalmukat, megalázottság-érzetüket.

Az otthon maradott családtagok -asszonyok, lányok- közül szintén nagyon-nagyon sokan őriztek magukban sötét emlékeket arról az időről, amikor a falu férfiai távol voltak és nem volt senki, aki megvédte volna őket a vadállatias ösztönöktől feltüzelt szovjet katonáktól.

Azokban az években az egész kárpátaljai magyarság lelkileg megnyomorodott. A vészterhes idők elmúltak, de a sebek még generációk múlva sem gyógyultak be és még sokáig nem is fognak.

Mind a mai napig nem mondta el nekünk senki, mivel érdemeltük ki ezt a sorsot. Mind a mai napig nem mondta azt senki, hogy ez egy igazságtalan, gonosz cselekedet volt, amire semmivel, de semmivel nem szolgált rá a kárpátaljai magyarság. Se erkölcsi, se anyagi kártérítés a szovjet hatalom utódaitól, se a minket bűnössé nyilvánító rendeletek hatályon kívül helyezése, se a felelősök néven nevezése nem történt meg, és talán nem is fog soha. ..

Kész Géza