Partnerünk
Népszerű tartalom
Magyar Idők: Sodródik a megsemmisülés felé a kárpátaljai magyarság
Egyre jobban fogy a kárpátaljai magyarság, és ez a szórványban élőkre még inkább igaz – írja a Magyar Idők vasárnapi kiadása. Ebben a küzdelemben az ukrán államra nem számíthatnak, sőt a mindent átszövő korrupció már-már az emberek létét veszélyezteti.
A Magyar Idők kárpátaljai helyzetjelentését változtatás nélkül közöljük:
Átlépve a magyar–ukrán határt, Kárpátalján egy más világ fogad. Az utak jószerivel járhatatlanok, a közterek rendezetlenek, nagyon sok a felújításra váró vagy félkész épület, a földek többsége műveletlen. Kelet felé az M23-as főúton a helyzet tovább romlik. Ez még akkor is igaz, ha néhol működő gazdaság nyomaira bukkanunk. Az elsőt Beregszász után pillantjuk meg, ahol az úttól balra impozáns szőlészet működik, a helyiek szerint külföldi pénzből. A birtokkal szemben egy elhagyott és lepusztult benzinkút, ahol jó régen nem szolgáltak ki vásárlót.
Továbbhaladva romos nyaralók, és olyan házak, amelyeket nem vakoltak be kívülről, ha mégis, szemet bántóan csiricsáré színűre festettek. A legfontosabb szempont az olcsóság. Hasonlóan „tájidegenek” a rikító zöldre és kékre festett, aranyozott kupolás görögkeleti templomok, kápolnák is, bár mindegyikük kifogástalan állapotú. Az ortodox egyházi ingatlanok felújítására, építésére van pénze az ukrán államnak, küzdjön bármekkora gondokkal az ország gazdasága.
Pedig ahogy haladunk a Keleti-Kárpátok felé, lenyűgöző a természeti környezet. A sokszor szinte „szerkezetkész” települések sűrű erdőkkel borított dombok, később meredek hegyek között terülnek el, a környék akár turistaparadicsom lehetne. Az elképesztő pénztelenség és forráshiány miatt azonban szinte minden pusztul, kevés az esély, hogy a helyzet rövid távon megváltozzon.
Így semmi meglepő nincs abban, hogy a Beregszászhoz közeli Benén oldalára dőlt, legalább negyvenéves busz jön velünk szembe, miközben lovas kocsikkal versenyezve kerülgeti a kátyúkat. De legalább ilyenkor működik, mert télen a régi járművek – mentők és tűzoltók is – el sem indulnak. A régi Zsigulik, Volgák némelyike aranyszínben „ragyog”. Megesik, hogy egy kétsávos úton négy autó halad egymás mellett, a vasúti átjáró piros lámpája pedig csak minket tartóztat fel. Az ukrán rendszámú autók mindenkit kikerülve hajtanak át a tilos jelzésen.
Tiszaújlak „főterének” hangulata a kelet-ukrajnai poklot idézi, mintha a kereszteződést bombatámadás érte volna. Az út mellett több földkupac, a buszmegállót arról lehet felismerni, hogy ott a föld simább, és kevesebb a fű. A kereszteződésben két fekete egyenruhás, géppisztolyos rendőr figyeli a forgalmat. Később is nagyon sok hasonló ellenőrző ponttal találkozunk az utak mellett, de nem állítanak meg. Az út mentén is cirill betűs, hazafias plakátokkal próbálják felerősíteni a nemzeti érzést.
Husztnál, a Tisza közelében a látvány még elkeserítőbbé válik, a folyó partján elképesztő mennyiségű a szemét, ez az állapot a felsőbb szakaszon általános lesz. (Később tudjuk meg, hogy minden év április elején összeszedik az ártérben, de rövidesen újra megjelenik mindenhol. A helyiek azt sejtik, hogy valamelyik szeméttelepről kerül a sok hulladék a Tiszába.) A település keleti oldalánál délre fordulunk, és átkelünk a folyón. A körülbelül 250 méteres híd nemcsak rendkívül rossz állapotban van, két autó nem fér el rajta egymás mellett, hiába jelzi tábla, hogy kinek van elsőbbsége: az győz, aki erőszakosabb, és hamarabb ráhajt a hídra.
Ezek között az elképesztő állapotok között létezni sem egyszerű, magyarnak megmaradni pedig még annál is nehezebb. Erre ott van esély, ahol egy településen a magyarság nagyobb arányban van jelen. A határtól még légvonalban is negyven kilométerre levő Visken jelentős magyar kisebbség él sanyarú körülmények között, a községben nincs vezetékes víz és csatornahálózat. A helyi magyarságon belül erős református gyülekezet működik Jenei Károly lelkész vezetésével, aki a falu szülöttje. Ügyvéd felesége, Mónika öt éve Tatabányáról költözött ki Viskre.
– Az itteni magyar közösség elszigetelten él, részben a határtól való távolság miatt, másrészt azért, mert mi a Tisza bal partján vagyunk, a túloldalról pedig hegyek ölelik körbe a települést. Ide a vasút sem jön be. A viskiek hihetetlenül kíváncsiak és nagyon összetartóak. Ha valakinek baja van, akkor harmincan sietnek a segítségére. A közösségbe nehéz beilleszkedni, ám akinek sikerül, megtapasztalhatja a hihetetlen megtartó erőt. A helyiek emellett az egyházakra támaszkodhatnak, az államtól csak azt várják, hogy hagyja őket békén. A pravoszlávok ellenben bízhatnak az állam segítségében, a többi egyház alulról építkezik – meséli Mónika.
Szó esik arról is, hogy a helyi magyar közösség erősen fogyatkozik: bár sok gyermek születik – itt vállalják a második, harmadik babát is –, az elvándorlás rendkívül felerősödött. A folyamatban a kettős állampolgárság katalizátor szerepet játszik. A tágabb értelemben vett Visken 12 ezren laknak, közülük kevesebb mint négyezer a magyar. A vallási hovatartozásukat tekintve a többség református, 7-800 római katolikus. A görögkatolikusok között is sok a magyar ajkú, de a lelkészük csak ukránul tud. Az elvándorlás mellett komoly gond az asszimiláció.
– A magyar szülők már sokszor ukrán iskolába íratják a gyerekeket, mondván, ott jól megtanulnak ukránul, és akkor talán nagyobb eséllyel maradnak itthon. Ha nem tanulják meg a nyelvet, akkor nem tudnak emelt szinten érettségizni. Ha egy tehetséges magyar gyerek nem ezt az utat választja, akkor szinte biztos, hogy Magyarországon köt ki, és többet nem jön haza. Más kérdés, ha a gyerek ukrán iskolába megy, akkor elviszi a közösség, a szerelem – mondja Mónika.
A február elsején megnyílt magyar óvoda ad reményt, amely része a helyi általános és középiskolának. Az intézménynek magyar a vezetése, de a járás üzemelteti. Háromszoros a túljelentkezés, sok ukrán szülő, sőt a pravoszláv lelkész is ide hozza a gyerekeket. De ők is Magyarországban és Nyugat-Európában gondolkodnak.
Jenei Károly lelkész azt emeli ki, hogy a szórványban az egyház egyértelműen megtartó erő.
– Óriási kihívás és felelősség itt lelkésznek lenni, mert a magyar nyelvhasználatnak részben az egyház ad teret. Csaknem 330 gyermek jár hittanra, de az emberek más együttlétek alkalmával is gyakorolják a magyar nyelvet. Mindenféle ügyükkel megkeresnek, kicsit információs és segélyszolgálat is vagyok – meséli mosolyogva.
Visk után visszatérünk a Tisza jobb partjára, csakhamar Técsőre érünk. A kevesebb mint 10 ezer lélekszámú település főterén keveredik az érték és a giccs: előbbit többek között a római katolikus és református templomok, valamint a parókia jelentik, ezek szomszédságában az aranyozott hős katona szobra az ellenpólus. A főtéren kihangosított rádió bömböl, ami inkább csak nekünk, anyaországi magyaroknak szokatlan.
A helyi magyarság helyzetéről egy egyetemista fiatalemberrel, László Tamással beszélgetnék, de mint kiderül, ő is külföldön, Londonban dolgozik. Ezt teszi a barátainak zöme is, a különbség annyi, hogy a többséggel ellentétben ő Técsőn képzeli el a jövőjét, és Kárpátalján próbál majd boldogulni. Ebben közrejátszik, hogy rendezett, szerető család veszi körül. A fiatalember büszke is rá. Maga is magyar-ukrán kettős állampolgár, mint ahogy a családban mindenki. Szerinte a técsői emberek összetartóak, a magyar közösséget az egyházak is erősítik.
A családalapítást nehéz dolognak tartja, elsősorban azért, mert a fiatal lányok is jobbára külföldön dolgoznak. S nemcsak a magyarok, hanem az ukránok is, mert Kárpátalján nem tudnak megélni. A fiatal férfiak nemcsak amiatt vannak nehéz helyzetben, hogy nincs munka, hanem bármikor jöhet a katonai behívó is. Lászlót is megpróbálták már bevinni, de eddig „elsunyizta”, így tettek az ismerősei is. A jövőben sincs kedve harcolni Kelet-Ukrajnában, nem látja értelmét, ha kell, akkor inkább leüli a börtönt. S hogy milyen lesz Técső húsz év múlva? – erre a kérdésre nem tudja a választ.
Abban azonban biztos, hogy az óriási elvándorlás ellenére lesz jövője a településnek. Ahol, ha elvégzi az egyetemet, jogászként vagy ügyvédként érvényesülhet. A feladat azonban nem könnyű, mert egy sikeres vizsgához esetenként nemcsak tanulni kell, hanem fizetni is: olykor 30-50 dollárt. A tanárok így egészítik ki illegálisan az amúgy nagyon alacsony bérüket. Egyébként így működnek a mentők, tűzoltók, a kórházi ellátás is… Ez is oka a külföldi munkavállalásnak.
A Técsőtől körülbelül húsz kilométerre keletre levő Aknaszlatinán talán még a kárpátaljai viszonyok között is kifejezetten nehéz az élet, ennek oka, hogy a helyi sóbányák bezártak. Ez óriási csapás volt a városnak, mert az ezredforduló előtt a bányák még 2500 embernek adtak munkát. Ott dolgozott 48 évig Fényes Sándor is, aki 1989 óta az aknaszlatinai református gyülekezet gondnoka. A közösségnek jelenleg már csupán 13 tagja van, de volt idő, amikor 83-an is jártak istentiszteletekre.
– A városban még így is többezres magyar közösség él, sokan azonban vegyes házasságban élnek román vagy ukrán feleségükkel, férjükkel.
A párok jellemzően más-más felekezethez is tartoznak. A helyi román közösség körülbelül akkora lehet, mint a magyar, az ukránok száma lényegesen kevesebb. Ezzel együtt az emberek békében megvannak egymással, sokan akár három nyelvet beszélnek – mondja Fényes Sándor, aki nem tudja, hogy az óriási munkanélküliség, az elvándorlás és az erőteljes asszimiláció szorításában meddig maradhat meg az egyre apadó magyar közösség.
S ha Aknaszlatinán ez kérdés, akkor kiváltképp az Rahón, amely már a Keleti-Kárpátok hegyvonulatai között terül el. A 15 ezres városban már most is csupán alig több mint tízszázaléknyi magyar él. Bár a településen van magyar óvoda és iskola – ukrán vezetés mellett –, a rahói Repáruk Ildikó mégis a harminc kilométerre levő Kőrösmezőn dolgozik. Az ottani maroknyi magyar közösségnek is van magyar iskolája. Az asszony naponta ingázik a két település között, de legalább van munkája. Ő is arra panaszkodik, hogy nagyon sok a vegyes házasság, ahol a gyerekek sokszor nem tanulnak meg magyarul, néha még a magyar ajkú anyukák gyermekei sem.
A helyi magyar közösséget az egyházak, a templomok kötik össze, a rahói római katolikus esperes-plébános gyakran szervez olyan programokat, amelyekben az óvoda és az iskola is részt vesz. Legutóbb március 15-én volt közös ünnepség Kőrösmezővel. Az asszony szerint addig van magyar közösség, amíg valaki összetartja. Jó hír, hogy Rahón is sok gyermek születik. Az ukrán többség békében él a magyar kisebbséggel, osztoznak a szegénységben. S halnak a háborúban: a kelet-ukrajnai pokolban legalább két rahói ukrán fiatalember esett már el.
Zán Fábián Sándor kárpátaljai református püspök azt mondja, hogy a peremvidéken élő magyarságot leginkább az elvándorlás gyengíti, ha pedig a helyzet így marad, akkor hosszú távon tönkre is teszi. Úgy véli, hogy az elmúlt három év több kárt okozott a peremvidéken élő magyar közösségeknek, mint a korábbi 17 esztendő. A statisztikai adatok romlanak, de még azok sem mutatják a szomorú valóságot: a párok sokszor csak papíron házasodnak vagy keresztelik meg gyermekeiket itthon. A reformáció 500 éves jubileuma kapcsán az egyház Kárpátalján meghirdette „a reformáció gyermekei” programot.
E szerint minden olyan családot, ahová még érkezhet baba, arra biztatnak, hogy kérjék és fogadják a gyermekáldást. Hitvallás lehet az, ha ilyen körülmények között is vállalják az újabb babát. A püspök fontosnak tartja, hogy azok a családok, amelyek így kívánnak ünnepelni, érezzék egy közösség támogatását. A nagymamáktól éppen ezért azt kérik, ha unokát szeretnének, mondjanak le napi egy óra tévénézésről, és ezt az időt ajánlják fel a családnak. Ha a fiatalok azt érzik, hogy mögöttük van egy támogató, adakozó közösség, bizalommal fogadhatják a gyermekáldást. Ez Kárpátalján hatalmas kincs.
