Kijevi szemmel: valós-e a magyar szeparatizmus veszélye Kárpátalján?

Érdekes és tanulságos riportot készített Kárpátalján az 1+1 televízió hírműsora. Egy olyan összeállítás készült, ami néhány kisebb elemtől eltekintve, igyekszik korrekten összefoglalni az itteni magyarsággal, a közösség törekvéseivel kapcsolatos helyzetet.

A riporter Ungváron és Nagydobronyban tájékozódott a hétköznapokról. Meglepődik azon, hogy az öt és fél ezer lelket számláló Nagydobronyban az óvodában a kicsik csak magyarul beszélnek. Kiemeli, 97 magyar iskola, 70 óvoda, 5 felsőoktatású intézmény áll a magyar ajkúak rendelkezésére. A sajtóállapotokat idézve 20 magyar újságról beszélnek, ami így nem igaz, de ha minden írott és sugárzott médiumot beleveszünk, akkor ez is helytállónak tűnik.

Nagydobronyban Popka Jánossal beszélgettek. Őt ukránnak titulálták, s megjegyezték, egy színmagyar faluban már másodszor választottak polgármesternek egy ukrán illetőt. Popka Jánost arról faggatták, szerinte miért áldoz Magyarország sok-sok pénzt az itteni gazdaságok támogatására. A község elöljárója azt a véleményt fogalmazta meg, hogy bizonyára azért találták ki az Egán Ede gazdaságfejlesztési tervet, hogy azzal is szülőföldjükön tartsák a kárpátaljai magyarokat.

Az egyik helyi gazda, bizonyos Hadar Kálmán pedig arról beszélt a riporternek, hogy noha ő magyar és annak is vallja magát, de miután Ukrajnában született, ezért részben ukrán is, és szereti is az országot, ahol él…
A TSN stábja Ungváron már politikusokat és politológusokat kérdezett. Barta József, a KMKSZ alelnöke, a megyei tanács első alelnöke kijelentette:

igenis megilleti az itt élő magyarokat az a jog, hogy anyanyelvükön tanuljanak, és hogy képviselőik jelen legyenek az önkormányzatokban, hogy senki se dönthessen a fejük fölött.

Szerhij Fedaka és Dmitro Tuzsanszkij elemzők arra tértek ki, hogy Magyarország három fő módon koncentrál a külhoni közösségekre, köztük a kárpátaljai magyar kisebbségre. Ez egyrészt a pénzügyi támogatások, másrészt a kulturális és politikai önrendelkezés, mint cél megfogalmazása, harmadrészt pedig a helyi magyar politikusok minél jobb helyzetbe hozása.

Fedaka arról is beszélt, hogy a magyaroknak amolyan trianoni komplexusa van, fáj, hogy 1920-ban elveszítették területük kétharmadát, benne Kárpátalja területét is, amit sokan a mai napig sem képesek kiheverni. Ő és társa is viszont úgy látja, ebbe belenyugodott a hivatalos budapesti vezetés, s tekintettel arra, hogy Magyarország EU- és NATO-tag, másat amúgy sem igen tehet. Ellenben egyes politikai erők használják még ezt a kártyát. Megnevezik a Jobbikot, mint amelyik párt nyíltan is emlegeti, hogy Kárpátalja bizony Magyarország része kell, hogy legyen.

Elemzik azt is, hogy

a kettős állampolgárság mennyire káros jelenség, ám kiemelik, igazából az a baj, hogy önkormányzati képviselők is élnek vele, néhányukat konkrétan meg is neveztek.

Az viszont súlyos tévedés, hogy a riporter azt állította, hogy a kárpátaljai községi tanácsokban állították volna ki az útleveleket.

A riport végül Hennagyij Moszkal kormányzónál tett látogatással fejeződik. A megyevezető humorosan azzal kezdi, hogy gyakran megkapja Kijevből a vádat, miszerint ők itt helyben már feladták és eladták Kárpátalját, s kenyérrel és sóval készülnek fogadni a határon a magyar seregeket…

Komolyabbra fordítva a szót, elismerően szólt a két ország, de főként Magyarország és a régió kapcsolatáról, a közösen megvalósított projektekről, s kiemelte ő is, Budapest azért segít ennyire az itt élőknek, mert szeretné őket itt helyben tartani. Minden valamirevaló provokációt pedig Moszkvának tulajdonít Hennagyij Moszkal. Kiemeli, a magyar fél soha nem támasztott semmilyen területi követelést ukrán partnereinek.

A leglényegesebb következtetést viszont maga a riport szerzője, bizonyos Szerhij Halcsinszkij vonta le, aki szerint

azért integrálódtak már annyira Magyarország felé az itt élő kisebbség tagjai, mert Kijev egyszerűen semmilyen alternatívát nem képes nekik felajánlani.

Nemes István