Nyomorra születve

Nagy port kavart a 112-es hírtelevízió kárpátaljai riportfilmje, amiben azt bizonygatták csalárd módon, hogy mi itt, kárpátaljai magyarok mekkora szeparatisták vagyunk. Az utóbbi hónapokban, sőt, mondhatni években, voltaképp a donbászi konfliktus kirobbanása óta, rendszeressé váltak a hasonló tudósítások és újságcikkek megyénkből. Aki kevésbé ismeri a valós szituációt, azt gondolhatja, a kárpátaljai magyarok Ukrajna legnagyobb ellenségei…

A kialakult helyzetben, ebben a szándékos és rosszindulatú lejárati kampányban az egyetlen örömteli dolog, hogy Hennagyij Moszkal, a vidék kormányzója határozottan a kárpátaljai magyarság pártját fogja. Pontosabban csak reális, valós megközelítésre törekszik. Már számtalan esetben tanújelét adta ennek. Most is. Tételesen cáfolta a kijevi híradósok eszement filmjét. Persze nacionalista körökben őt is kollaboránsnak tekintik, aki összekacsint az ellenséggel. Saját magáról mondogatja is viccesen az egyébként jó humorral megáldott kormányzó, hogy na igen, már kenyérrel és sóval várja Csapnál a magyar hadsereget…

A viccet félretéve, nagyon is veszélyes játékot űznek ezzel a folyamatos szeparatizálással a radikális elemek. Ilyen válságos, robbanásveszélyes szociális közegben elég egy apró szikra az indulatok elszabadulásához. S bizony a nemzetiségi kérdés ilyen szikra lehet…

Sokaktól hallottam már, csak irigyek ezek az ukránok, azért hordanak össze rólunk tücsköt-bogarat. Ebben is lehet valami részigazság, mert valóban, nekünk sokkal több lehetőségünk van a boldogulásra, az európaibb életre, mint nekik. De hát erről mi tehetünk a legkevésbé. Nem ránk kellene irigykedniük, hanem éppen ellenkezőleg, tanulhatnának valami európaiságot, s szebbre, jobbra törekednének. Megérthetnék végre, hogy mi nem ellenségeik vagyunk, hanem éppen hogy hidat képezünk Ukrajna és Európa között, ezért a közösségünket értéknek illene tekinteni, nem pedig gyűlöletet szítani ellenünk. Persze tudom jól, a nacionalista elemeket lehetetlen észérvekkel meggyőzni.

Holott néhány dolgon azért ők is elgondolkodhatnának. Fura mód nem veszik észre, hogy ez az ukrán állam miként bánik a saját lakosaival, a saját polgáraival. Bünteti őket. Nem partnernek, hanem kiszolgálónak nézik a népet Kijevben. Újabb és újabb, már elviselhetetlen terheket rónak az emberek nyakába és azok csak tűrik, tűrik. Szokás mondani, minden népnek, országnak olyan a vezetése, amilyet megérdemel. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de azt tudom, hogy az ukrán állam naponta megalázza a sajátjait. Mert minek lehet nevezni azt, hogy úttalan utakon kell közlekednünk, hogy az állami hivatalokban lekezelően, megvetően beszélnek velünk, pénzt várnak el a legcsekélyebb dologért is, hogy emberi mivoltunkban szégyenülünk meg, ha kórházi körülmények közé szorulunk, hogy saját szemünkkel nézzük végig a határon és másutt folyó társadalmi igazságtalanságot, a burjánzó korrupciót. Miféle dolog az, hogy az ember az egész fizetését a számlák kiegyenlítésére kell fordítsa, hogy azért imádkozik, meg ne betegedjen valaki a családban, mert akkor végünk…

Én azt látom, ez a hatalmi elit direkt csinál koldust a saját népéből, nem engedi, hogy lábra emelkedjék, nyomorsorsba, térdre kényszeríti. Ezek után hogyan lehetne egy ilyen országot szeretni, tisztelni, ha az nem teszi a saját állampolgáraival sem?…

Nemes István