A független Ukrajna ma ünnepli 26. születésnapját. A nagyvárosokban kitűzték a sárga-kék zászlókat, sokan visivankába öltöznek, mindenféle ünnepi műsort szerveznek az állami hivatalok. Ám van-e mit ünnepelni 2017-ben ebben az országban?
Ember legyen a talpán, aki talál valódi okot az ünneplésre. Bár alapjaiban optimista és bizakodó beállítottságú vagyok, de most hirtelen csak negatívumok ötlenek a fejembe. A Szovjetunió szétesése után jó esélyekkel induló Ukrajna, sajnos, nem tudott élni a lehetőségekkel. Huszonhat év múltán is csak arról beszélünk, hogy a nagy lehetőségek országáról van itt szó, hogy mennyire gazdag és szép lehetne Ukrajna, vagy azon belül a mi vidékünk, Kárpátalja. Ám valami félresiklott. Nagyon félresiklott…
Mert mit is látunk a fejlődő Ukrajna helyett? Szegénységet, lepusztultságot, elkeseredettséget, korrupciót, fehérgalléros bűnözőket, akik markukban tartanak több tízmillió embert. És ami a legelkeserítőbb: beletörődöttséget. A két félresikerült Majdan után az ukránok már maguk sem hisznek a csodában, de már pusztán egy szebb, jobb jövőben sem. Valami nagyon elromlott.
Teljességgel abszurd, hogy Európa egyik legszegényebb államában élnek a kontinens leggazdagabb politikusai, bírái, ügyészei, hivatalnokai.
Ami különösen elszomorító, hogy nem is látni esélyt a változásra. A politikai elit ugyanis egy olyan zárt rendszerben működik, ami nem engedi maga közé a becsületes embereket, csak azokat, akik tudják, hogy kell lopni és osztozkodni mások javain. Ukrajna köszöni szépen, de igazából nem kér az európai értékekből, az európai mentalitásból. Egy ukrán csinovnyiknak, állami vezetőnek elképzelhetetlen, hogy csak fizetésből éljen, szinte már a vérében van a korrupció, a lefizetés. Tisztelet a kivételnek, már ha vannak ilyenek…
Az elején már utaltam rá, nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a következő kulcsszavak jutnak eszembe a mai „országszületésnapon”:
Krím, háború, több ezer szerencsétlen áldozat, nyomorba kényszerített kisnyugdíjasok, alapvető megélhetési nehézségekkel küzdő családok, katasztrofális egészségügyi állapotok, járhatatlan útszakaszok, protekció, korrupció, állami szintű hazugságok, megfélemlítés.
Még hosszasan sorolhatnám, de az sem lenne vidámabb. Ellenben mit látunk a másik oldalon? Luxuskörülmények között élő politikusokat, állami vezetőket, bírókat, ügyészeket, SZBU-s tiszteket. Akik mindent megtehetnek, hajuk szála sem görbül. Ez a ferde tükör jól jelzi az ukrajnai állapotokat, azt, hogy milyen megaláztatásban kell szenvedniük emberek millióinak. Engem ez nagyon felháborít, mert ukránok milliói bizony jobb életet érdemelnének.
S ha már a 26 éves Ukrajnáról beszélünk, ahol több millióan beszélnek más nyelvet, nyelveket, nem feledkezhetünk meg saját magunk sorsáról. Azt tapasztalni, hogy sokszor csak másodrangú polgárnak tekintik az ukránok a magyarokat, hajlamosak saját rossz sorsukért minket hibáztatni, sajnálják, irigylik azt, amink van, és ezért céltáblaként is használnak bennünket. Mindig kitalálnak valamit, amivel nehezítenek az életünkön. Félelemben akarnak tartani. Most éppen a nyelvtörvénytervezettel és az oktatási koncepcióval nyírbálnák meg elemi jogainkat. Nemrég a 90 napos határszabállyal lehetetlenítették el sokak életét.
Vagy például itt van az, ahogyan megsarcolják a magyar adófizetők pénzén ide juttatott támogatásokat. Eléggé el nem ítélhető módon húsz százaléknál is többet lenyúl az ukrán állam abból a támogatási pénzből, amit a kárpátaljai magyar tanárok és más értelmiségiek kapnak. Milyen jogon, mit tettek ők azért? Inkább hálásak lehetnének, hogy más fizeti azt, lát el olyan feladatot, amit nekik kellene. Megint csak más kérdés, hogy miért tűri ezt el a magyar kormány, miért tömi a korrupt ukrán állam zsebeit a saját állampolgárai pénzével?!
Nemes István
