„Békéért háborúzni olyan, mint szüzességért szexelni”
Augusztus végeztével fejeződik a Petro Porosenko államfő által elrendelt soron kívüli sorozás. A pontos adatokról még nem jelent meg hivatalos közlés, így azt sem tudjuk, Kárpátaljáról hány főt vittek el bakának, s azon belül mennyi a magyarok részaránya. Ám néhány megállapítást enélkül is tehetünk, és ha az ukrán seregről beszélünk, az embernek óhatatlanul is gondolatok sokasága jut az eszébe. És ezek bizony nem éppen pozitív jellegűek…
Egyvalami biztos, akinek egy kis sütnivalója is van, az mindenáron kibúvót keres. Leszögezem, itt most nemcsak a magyarokra gondolok. Persze ahhoz, hogy valaki megússza a katonai szolgálatot, nemcsak józan észre, hanem bizony kapcsolatokra és pénzre is szüksége lehet. Vagy éppen egy uniós ország útlevelére, amivel odébb lehet állni, ha nagy a baj.
Azt, hogy a hivatalos propaganda ódáival ellentétben eléggé rosszul állhat az a bizonyos széna, az is jelzi, hogy meghirdették ezt az augusztusi rendkívüli mobilizációt.
Mert ha igazak volnának a kijevi hírek, hogy olyan sok a szolgálni akarók száma, akkor ugyan mi szükség volt erre a hirtelen jött mobilizációra?
Kijevben a kötelező sorozás mellett fizetésemeléssel is csábítanak katonákat a donbászi frontvonalba, őket nyilván szerződésesként. Szeptembertől megemelik azok bérét, akik közvetlenül a kelet-ukrajnai terrorelhárítási övezetben (ATO) teljesítenek szolgálatot. Bérüket tízezer hrivnyára kívánják emelni, a többiek keresete ennek a fele lesz. Ám nem gondolom, hogy van az a pénz, amiért bárkinek is érdemes kockára tenni az életét. Főként nem egy ilyen értelmetlen háborúban. Valahol hallottam: a békéért háborúzni olyan, mint a szüzességért szeretkezni…
Azt lehetett olvasni, hogy egyes magyar lakta falvakba több tucat behívó érkezett, de olyan helyekről is tudni, ahová száznál is több cetlit postáztak a központi hadkiegészítőből. Úgy vannak vele, a nagy számok törvénye alapján a sok-sok behívó nyomán valakiket csak eltudnak vinni. De miért csak az egyszerű, hétköznapi fiatalokat molesztálják? Jogos azok felvetése, akik szóvá teszik, miért nem képviselők, bírák, ügyészek, állami hivatalnokok, befolyásos emberek gyerekeivel kezdik a hiányzó állomány feltöltését. Mutassanak példát előbb ők, s aztán vegzáljanak bárki mást!
A kárpátaljai magyarság már így is sokkal több áldozatot hozott ezért az értelmetlen testvérháborúért, mint kellett volna. Egy magyar áldozat is sok lenne az ukránok belháborújában, nemhogy kilenc. Mert jelenleg a sajtójelentések alapján ennyiről lehet tudni. Nevük már megjelent e hasábokon is, de nem lehet elég sokszor megemlékezni róluk: Popovics Roland, Timoscsuk Mihály, Tóth Sándor (Beregszász), Kovács Béla, Bezega Sándor (Nagyszőlős), Szólics Román, Lőrinc Sándor (Fancsika), Márkusz Viktor (Verbőc), Balázs Zoltán (Királyháza).
Ennyi és ne tovább. Hogy ez a lista még véletlenül se bővülhessen, azért a maga módján sokat tehetne a magyar kormány is. Ám sajnálattal kell megállapítani, hogy ehelyett még támogatja is a kelet-ukrajnai vérontást. Mielőtt még bárki is hülyének gondol a megállapításért, tudnia kell: abból a tömérdek pénzből, amit a magyar kormány Kárpátaljára fordít, az itt élő értelmiségi réteget támogatja különböző programok révén, abból bizony meg kell fizetni az Ukrajnában érvényes hadiadót. Azaz akarva vagy akaratlanul, a pillanatnyi magyar vezetés is kiveszi a részét ebből a pokoli háború fenntartásából…
Nemes István
