Londoni professzor: Nem, nem kéne puszira pénzt adni az ukránoknak

Albrecht Ritschl gazdaságtörténész szerint teljesen félreérti a helyzetet az, aki úgy véli, a háború utáni újjáépítéshez külföldi pénzzel kell megszórni Ukrajnát; s ne is álmodjanak nyugati életszínvonalról.

Interjút készített a London School of Economics professzorával a Neue Züricher Zeitung, amelyben Ritschl egyrészt lerombolta a második világháború utáni, amerikai finanszírozású Marshall-terv Dagobert bácsis-pénzosztós mítoszát, másrészt elmondta, szerinte hogyan lehetne Ukrajnát talpra állítani.

A professzor a lapnak kifejtette: nemcsak sokat lehet tenni, de ártani is lehet Ukrajna újjáépítése során. Mint elmondta: a Marshall-terv nem pénzügyi segélyprogram volt, ahogyan ezt a mai napig néha leírják, épp ellenkezőleg: „egy jól megtervezett rendszer volt a pénzügyi támogatási programból való kilépéshez”, ugyanis az amerikaiak évek óta öntötték a pénzt Európába, de „különösebb hatás nélkül”. A Kongresszus ezért rákényszerítette a Fehér Házat egy tisztességes munkatervre, különben a pénzosztás blokkolását helyezte kilátásba – ekkor született meg, s fogadták el 1948. április 3-án az úgynevezett Marshall-tervet.

Kérdésre Ritschl elmondta:

csak ott volt sikeres a program, ahol „az amerikaiak szigorúan ellenőrizték a pénz felhasználását”.

Nyugat-Németország jó példa: „a legtöbb pénz a megfelelő helyre került, ami erős intézményeket eredményezett”. A kölcsönpénz és az áruszállítás Amerikából csak a „cukormáz volt a keserű pirulán”, vagyis a már említett jó intézmények létrehozásán, konzervatív fiskális politikán és exportbázison.

Ugyanígy Ukrajna esetében, „fogni egy csomó pénzt és újjáépíteni az országot” az eredeti Marshall-terv félreértelmezése lenne, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a második világháború utáni újjáépítést nagyrészt maguk az országok finanszírozták, a Marshall-terv csak induló finanszírozásként volt jelen. Ugyanis, fejtette ki a szakértő, már a világválság idején rengeteg hitelt adtak, például Németországnak, amit sosem láttak viszont; ezért „az amerikaiak már akkor megtanulták, hogy a pénzosztás nem segít, a pénzügyi támogatást feltételekhez kell kötni”.

Ahogy az IMF új pénzügyi csomagjában is szigorú feltételekhez kötnek minden centet, aminek nyomán az ukrán jegybankot és az adó- és adósságpolitikát is sebesen megváltoztatta Kijev, így megelőzte a hiperinflációt. Ugyanígy, tette hozzá, a mostani donorországok már most is reformokhoz kötik a támogatást. A második világháborúban ezzel szemben meg kellett várni a harcok végét a Marshall-tervvel.

Ukrajna jelenlegi makrogazdasági helyzetét az első világháborút vívó Németországéhoz hasonlította Ritschl, azzal a különbséggel, hogy Berlin annak idején nem tudta kompenzálni a súlyos termelési és adókieséseket, ami jelentősen hozzájárult a vereséghez, míg az ukránok élvezik a külföld támogatását. Viszont, figyelmeztetett, különösen nagy veszély egy ledolgozhatatlan adósság felhalmozódása, ugyanis

Ukrajnának nagyrészt egyedül kell tudnia újraépíteni magát.

Kezdőfinanszírozásról lehet szó, illetve exportlehetőséget kellene adni Ukrajnának, hogy bevételhez jusson. A professzor szerint a cél az lenne, hogy „Ukrajna a háború után egyfajta »második Lengyelországgá« váljon”, mivel „minden lehetősége megvan rá, hogy egy generáción belül utolérje a gazdaságilag sikeres kelet-európai országokat”. Ugyanakkor

„nem eshetünk abba a hibába, hogy Ukrajnának nyugati életszínvonalt akarunk biztosítani”, mert „ez nem fog működni és nem lenne fenntartható”.

Kérdéses a szakértő szerint a bevont magántőke aránya, „a jelek szerint a nyugati cégek már kacérkodnak az ukrajnai közvetlen befektetésekkel” – vélekedett.

Zárójelben megjegyeznénk, hogy ennek keretében nem az egyszeri Pepperbridge Farm nyitna vetőmagboltot Kijev-külsőn, hanem olyan pénzügyi mamutok jelezték érdeklődésüket, mint a Blackrock, amely egymaga ötvenévnyi (!) magyar nemzeti össztermék fölött diszponál.