Egy kis halál a túloldalon – Kárpátaljáról jöttem, státuszom: menekült

A HVG-nek nagy szerencséje volt, a menekültek közül először engem kapott el a tudósítójuk, és próbált orbánozni nekem egy kiadósat írja a mandinerben egy Kárpátaljáról menekült hadköteles.

„Na igen, ott még feltarthattak volna, ha túl feltűnő vagyok, talán most élőben közvetítettem volna Avgyijivka elestét, nem telegramos hírmorzsákat cápázva okoskodtam volna ki, hogy mi történik. Átértünk. A HVG-nek nagy szerencséje volt, a menekültek közül először engem kapott el a tudósítójuk, és próbált orbánozni nekem egy kiadósat.

Teljesen etikátlan, irányított kérdéssel esett neki a menekülteknek, hátha valaki azt mondja, a háború is az ő hibája. Elmagyaráztam neki, hogy ez egyrészt tahóság, másrészt, ha békés propagandista helyett egy tenyeres-talpas nénit fog ki, akinek éppen most sorozták be a fiát, akkor olyan pofont talál kapni, hogy Suránytól Belpestig repül.

Azóta nem voltam otthon. A határig azonban eljutottam, többször is, átnéztem rajta, fejben át is repültem, de átlépni nem tudom.

Nincs kitiltásom, tehát várnak, várnak, hogy letartóztassanak, mert igazat mondok arról a »csodálatos demokráciáról«, ami odaát uralkodik, várnak, hogy elküldjenek valahová Keletre, ahol »önként meghalhatok a szabadságért«. Nem tehetem meg, nem mehetek haza, mert otthonról kevesebbet tehetek az ottmaradtakért, a pincékben bujkáló barátokért, azokért, akik nem mondhatják el nyilvánosan, csak nekem, csak csendben, hogy milyen az élet odahaza.

Nem mehetek át, és a határ mellett állva egy kicsit mindig meghalok. Eltörök. Valahogy úgy, mint a Turul a munkácsi váron. Talán egyszer ő is, én is visszarepülünk.”