Kárpátalja próbál túlélni a háború ötödik évében – helyszíni riport az ukrán hátországból

Az Index helyszíni riportja a háború ötödik évét élő Kárpátaljáról tudósít – egy olyan régióból, amelyet a fegyveres konfliktus fizikailag jórészt megkímélt, de amelynek mindennapjait a mélyben gyökeresen átformálta. A riporter és a vele utazó helyi történész, Meskó János útja Munkácstól Ungváron át a kárpátaljai falvakig a háborús hátország kontrasztjait tárja fel: szovjet kori buszok araszolnak a vadonatúj lakóparkok mellett, a sírkövek eltűnnek a temetőkből, de az elesett katonák arcképei megjelennek a főtereken.

A munkácsi elkerülőnél a háború egyetlen fizikai nyoma fogadja az érkezőt: egy amerikai érdekeltségű gyárépület torzója, amelyet hónapokkal ezelőtt ért orosz rakétatalálat – ez volt az egyetlen becsapódás a régióban. A háború Kárpátalján nem a rettegésben ölt testet, hanem a hátországokra jellemző hétköznapi borzalom rutinjában: a légiriadók ritkák, de a kelet-ukrajnai harcok elől menekülők százezrei felduzzasztották a városokat, kiélezték az ellentéteket és felborították a régió gazdasági egyensúlyát.

A megduplázódott Ungvár

A kontraszt Ungváron azonnal mellbevágó. A hetvenes években ragadt szovjet blokkok között vadonatúj társasházak és lakóparkok nőttek ki a földből. A város lakossága a háború előtti 115–120 ezerről becslések szerint negyedmillióra, egyesek szerint háromszáz ezerre ugrott a keletről érkezők miatt. Az építkezési hullám nyomán a tehergépkocsik szétverik az utakat, fojtogató dugók állandósultak, a boltokban pedig bár az árak nagyjából a magyarországi szinten mozognak, a kínálat a riport szerint szegényesebb a megszokottnál.

A népességrobbanás mély kulturális feszültségeket is hozott. A helyi magyar és ruszin–ukrán közösségek évszázadok alatt kialakult, többnyelvű együttélési kultúráját a betelepülő kelet-ukránok – akiket a helyiek „bezzegelőknek” hívnak – nem fogadják el, és nem akarnak beilleszkedni, fogalmazott Meskó János. Miközben a kárpátaljai falvakból viszik a férfiakat a frontra, az ingatlanárakat az egekbe verő és a kávézókban ülő keleti betelepülők jelenléte a riport szerint mindennapos konfliktusforrás.

Paloták és feketemunka

A nagyvárosokat elhagyva az időn kívüli Kárpátalja tárul fel: a falvakban az utak sok helyen a századfordulón lerakott macskakövezésen rázkódnak. A mezőgazdaság teljesen átalakult – haszonállatot alig látni, mert az állattartás nem kifizetődő, a termőföldek viszont felértékelődtek. Míg Kelet- és Dél-Ukrajnában millió hektárokat aknásítottak el, a biztonságos hátországban fóliák alatt termesztenek salátát, krumplit és epret. A foglalkoztatás jórészt feketén zajlik, részben azért, hogy a férfiak elkerüljék a katonai toborzókat.

A szegényebb falvakban időnként hatalmas, többemeletes, oszlopos „paloták” bukkannak fel a roskadozó házak között. Ezek a külföldön dolgozó vendégmunkások státuszszimbólumai, amelyeket a hadiállapot kifordított: a hadköteles férfiak nem hagyhatják el az országot vagy kint ragadtak, így a hatalmas épületek üresen konganak.

Bilke szobra és Ölyvös kolostora

A múlt és a jelen sajátos találkozásaira lépten-nyomon bukkan a riporter. Bilke település központjában a mai napig áll Jurij Pitra, a Szocialista Munka Hősének bronz mellszobra – a 2014-ben indult dekommunizációs hullám ellenére a falusiak megvédték, mert benne a falu híres gazdálkodóját látják. Nem messze innen, az ilosvai járási Élyves (Vilhivka) falu szélén hatalmas, aranyozott kupolájú kolostor magasodik. A történet szerint 2002-ben két kislány Mária-jelenést látott a falu melletti forrásnál, azóta a helyszínre kápolna és zarándokudvar épült, a forrásvíznek a helyiek gyógyító erőt tulajdonítanak. A háború előtt minden hónap 27-én buszok tucatjai hozták a zarándokokat – mára a látogatók szinte teljesen eltűntek.

Eltűnt sírkövek, megjelent emlékfalak

A turizmusnak betett a háború: a magyarok, akik a munkácsi várat, az ungvári skanzent és a beregszászi termálfürdőket látogatták, nem tértek vissza. Többen nem a rakétáktól, hanem a határátkelés kiszámíthatatlanul hosszú várakozásaitól tartanak – az egyik helyi öt órát állt a sorban, de hallott ennél hajmeresztőbb történeteket is.

A halál és az emlékezet sajátos szabályok szerint működik Kárpátalján. A bilkei zsidó temető nagyobbik fele üresen tátong – nem a halottak tűntek el, hanem a kövek: az elmúlt évtizedekben a helyiek az értékesebb sírköveket elhordták, és beépítették házaik alapjába vagy a macskaköves utakba. A riport szerint Ungváron is van olyan lakóház, amely részben sírkövekből épült.

Eközben minden nagyobb faluban és városban megjelentek az elesett katonák emlékfalai, amelyeket a települések legforgalmasabb pontjain állítottak fel. Az Index szerint eddig több mint hétszáz kárpátaljai magyar szolgált a lövészárkokban. A riporterek bilkei látogatása alatt a falu elöljárója nem tudta elkísérni őket, mert éppen egy elesett helybélit hoztak haza a frontról.

A hátország teherbírása

A háború logisztikája Kárpátalján részben a civilekre hárul. Meskó János két-három havonta jár a front közelébe, ahol ötszáz kilowattos generátorokat, kerékpárokat, élelmiszert és gyógyszert szállít a lebombázott kórházaknak és a katonáknak. Az egyik kijevi útján papokkal együtt egy tízemeletes lakóház legfelső szintjén tartózkodott, amikor a szomszédos épületbe drón vagy rakéta csapódott. A katonákkal töltött időszakokról szűkszavúan beszélt: „Olyan dolgokat mesélnek, amelyeket a családomnak sem árulok el, annyira megrázóak” – zárta rövidre a témát.

Amikor a riporterek visszatértek Ungvár központjába, a cukrászdában a híres Ungvár-tortát és egy huszonöt kilós csokoládétojást kínáltak – odakint szovjet buszok rázkódtak a macskakövön, a főtereken pedig a halottak néztek farkasszemet az élőkkel.

Összefoglalónk az Index helyszíni riportja nyomán készült.