Ukrajna, az elkényeztetett gyermek

Magyarország ne zsarolja Ukrajnát. Lengyelország változtasson a mélynemzeti ukránok önérzetét sértő törvényen. Az Európai Unió nyisson új lehetőségeket Kijev számára. A NATO gyorsítsa fel az ukrán közeledést. A nemzetközi hitelezők feltétel nélkül segítsék Ukrajnát. Oroszország… Oroszország pedig jobban tenné, ha megszűnne létezni.

Ismerős kijelentések, ugye? Pedig csak alig néhány jellemző mondatot idéztünk a hivatalos kijevi kommunikációból. Ám ezek is jól érzékeltetik: Ukrajna csak kér, kér és kér, vagy inkább szinte követel, de nem tesz a helyébe semmit. Az a kérdés, miért gondolják az ukrán fővárosban úgy, hogy nekik alanyi jogon jár minden: a külföldi segélyezés, a nemzetközi közösség értük való kiállása, az európai integráció felgyorsítása, s az is, hogy a szomszédok inkább hallgassanak…

Ebben a szerepében Ukrajna leginkább egy elkényeztetett gyermekre hasonlít, aki mindent megtehet érdemi következmények nélkül. Mert. Csak úgy.
Azt is érdemes kutatni, hogy ez miért alakulhatott így, de pillanatnyilag lényegesebb, hogy ez így még meddig folytatható?

Lassan már nem találni olyan szereplőt a világpolitikában, aki még nem csalódott volna Kijevben.

Az IMF-el aláírt megállapodás csigatempóban halad csak, a Washington és Brüsszel által is sürgetett, sőt elvárt reformok elakadtak, de egyébként sem voltak kellő megalapozottsággal előkészítve, inkább csak a kirakatba készültek. A minszki egyezményt – Moszkvához hasonlóan – elszabotálják, az új reintegrációs törvény tökéletesen az ellenkezője annak, amit a diplomáciai rendezés megkívánna. Hirtelen egyetlen olyan dolgot sem tudok megnevezni, amit Kijev kellő következetességgel véghez vitt volna.

A szomszédjaival való v(i)szonya egy külön misét is megér. Oroszországgal brutálisan összeveszett, az sem érdekli, hogy ezzel leginkább maga az ország veszít, gazdasági téren feltétlen. De megnehezíti annak a másfélmillió állampolgárának az életét is, akik a nagy szomszédnál dolgoznak. Addig becsmérelték a lengyel múltat és történelmet Nyugat-Ukrajnában, hogy most válaszul megkapták a „banderista-ellenes” törvényt, ami miatt megy a hiszti rendesen. Magyarországot szintén hátba támadták, mert ugye a tárgyalóasztalnál végig egyet mondtak és ígértek, de a kulisszák mögött már javában készült a „gyilkos” terv a kárpátaljai magyar közösség nyelvhasználata ellen.

A budapesti válaszlépések kapcsán pedig csak pislognak, mint egy ma született bárány, s kikérik maguknak a magyar diplomácia zsarolását.

Mint ahogy Olena Zerkal külügyminiszter-helyettes sziporkázott: „semmilyen Magyarország nem akadályozhatja meg Ukrajna NATO-törekvéseit”. Üzent is, mondván, úgysem lesz úgy, ahogy a kárpátaljai magyarok szeretnék…

Kijev bizony nem ért a szép szavakból. Van ilyen, tudjuk. Ezt el kell fogadni, de akkor vele szemben is csak a hasonló út járhatott. Mondjon bárki bármit is, de a tények, a történések azt igazolják, a Jobbiknak ebben a kérdésben igaza volt:

nem szabad csak úgy hinni Ukrajnának.

Magyarország vezetése jóhiszemű volt és nem fogadta meg a saját nemzeti ellenzékének a javaslatát, hogy az ukránok integrációs támogatását, a szabadkereskedelmi egyezményt, a társult tagságot és a vízummentességet kössék szigorú feltételekhez, amivel garantálhatók a kárpátaljai magyar kisebbség jogai. Nem tették, s most ezért mi is lakozunk. Persze jobb később, mint soha. A magyar diplomácia nagyon helyesen most próbálja azt a kemény tárgyalási pozíciót felvenni, amit a Jobbik már az első pillanattól sürgetett. Mindnyájan szorítsunk, hogy ne legyen túl késő és sikerrel járjon az új koncepció.

Ukrajna csak a kemény szavakból és tettekből ért.

Végre valahára ezt a magyar fővárosban is belátták.

Mindeközben Ukrajnát sorra lengik be az újabb és újabb botrányok. A politikusok, állami vezetők eltitkolt és kimenekített vagyonai már megszokott dologgá lettek. Most a nyugati határkapuk felújítására kapott EU-s pénzekkel nem tudnak megfelelően elszámolni. Szégyenszemre le is állították a fejlesztési projekteket. Erről persze valahogy nem beszélnek a kijevi kormányfolyosókon, témának ott vagyunk mi, nemzeti kisebbségek…

Nemes István