A kolléganő sikeresebb? A pszichológus ismer egy kérdést, amely megállítja ezeket a „bezzeg ő jobb nálam” gondolatokat.
Tudatosan vagy tudattalanul: állandóan összehasonlítjuk magunkat másokkal. Nem is tudunk másként tenni. Társas lényekként keressük a helyünket a közösségben. Figyeljük, milyen jelentőséget és státuszt élveznek a többiek. Teljesítményközpontú társadalmunkban ráadásul folyamatos versenyhelyzetben élünk. Ki fut be előbb? Ki keres többet?
Valószínűleg már gyerekkorunkban is megtanultuk az összehasonlítást. „Vegyél példát a nővéredről!” És mivel szinte mindig „felfelé” hasonlítunk, olyan emberekhez mérjük magunkat, akik sikeresebbnek vagy vonzóbbnak tűnnek.
Pedig ezzel valójában nem egy egész embert hasonlítunk össze magunkkal, hanem csak egy-egy tulajdonságát olyasmivel, amit saját magunkban rossznak ítélünk.
Érdemesebb lenne inkább „lefelé” hasonlítani magunkat, hogy jobban érezzük magunkat? Ahogy a szülők vigasztalják a csalódott kisgyereket: „Rengeteg gyereknek még ennyi játéka sincs.” Csakhogy az összehasonlítás nem vigasztal.
Amint észrevesszük, hogy összehasonlítgatjuk magunkat, inkább önmagunkra figyeljünk. Miben hasonlítjuk össze magunkat? Abban, ami miatt saját magunkat bíráljuk. Amikor másokhoz mérjük magunkat, valójában mindig a saját elvárásainkat és követelményeinket vetítjük rájuk. Pl. amikor nem hiszünk abban, hogy sikeresek lehetünk egy kaszinó játékban, akkor próbáljuk meg úgy, hogy regisztrációs bónusz befizetés nélkül segítségével kezdünk el játszani.
Az, amihez hasonlítjuk magunkat, egy tükör, amelyben felismerhetjük önmagunkat. A sikeresebb kolléganő? Milyen sikereket várunk el magunktól? A boldogabb barátnő? Milyen vágyakat nem engedünk meg magunknak? Az elvárásokat csökkenthetjük. A vágyak vezessenek bennünket. A beteljesületlen vágyakat azonban meg kell gyászolnunk.
Végső soron az önértékelésünkről van szó. Az összehasonlítás gyengíti az önbizalmunkat. Úgy erősíthetjük meg, ha úgy tekintünk magunkra, mint egy szerető barát: meglátjuk az erősségeinket és a gyengeségeinket is. A legjobb út az, ha a lehető legkevésbé hasonlítgatjuk magunkat. És abbahagyjuk azt a nézőpontot, amelyben mindig csak „a többieket…” vagy „a másik embert…” látjuk.
Ha azonban semmilyen összehasonlítást nem tudunk megszüntetni, marad egy kis csodakérdés. Tegyük fel a következőt:
„Ha lehetséges lenne, valóban teljesen felcserélnéd az életedet a másik ember életére?”
Én még soha nem találkoztam senkivel, aki erre a kérdésre „igen!”-nel válaszolt volna.
